Smaragd Felföld

Vendég

~Égierőd~

-Nagyon is az volt…-*Mondhatá, hogy kései volt az üzenet, de üres vádaskodás volna csak, s maró gúny cseppen mosolya nyomán, amint belegondol, hogy a kegyetlen végzet, avagy az égiek hírhedten pocsék szellemességének ostoba áldozatai lettek mindketten* - Bár mérgelt, hogy mit sem használt a fenyegetésem és az, hogy óvva intettem rossz szokásától, miszerint előszeretettel kísérti a halált, ezúttal…kénytelen leszek félredobni a nádpálcát és kikacagni önhittségemet. -*szavai mélyén keserű indulat parázslik. Önnön bolondsága- hogy forrófejű sihederként adott olyasmit, amiről azt sem tudta, hogy pislákol még benne- saját csapdájába ejtette, s ki e gyengeségre bírta épp az a törékeny nő, kit Serena látni enged. Felhasogatott szíve elégtételt követel: kéjt, vagy kínt, oly mindegy.*- Ezen párbajt, ha büszkeségem fájón csahol is érte, később kell megvívjuk..*nem békülés ez, fegyvernyugvás csupán. A kandallóhoz lép, kezét a lángok felé nyújtja, mintha melegíteni akarná, mégis azt élvezi inkább, hogy a magasra szökő lángok olykor megnyalják bőrét.*
- Tudom, hogy jó oka volt megrendezni a halálát, s ennek oka aligha lehet más, mint hogy oly dolgoknak jutott birtokába, ami nem kerülhet az ellenség kezére…*tekintetének rezzenetlensége, s hogy egyetlen felesleges mozdulatot sem tesz, mi testének nyugtalanító fegyelmezettségére utal, csak tovább mélyíti Serena gyanúját*
-Immár nyilvánvaló, hogy felesleges öldökléssel nem megyünk semmire, így embervadászatot kell indítanunk, további pénz és vérpazarló hadjáratok helyett. Azt reméltem a tudás, miért az életével fizetett segíthet, hogy megkerítsük azt a kettőt, ki az egész dögvész elterjedésért felelős.

Vendég

//Égierőd//

A tekintete hideggé válik, ajkai egy pillanatra vértelen szorulnak össze. Nem finomkodik azzal, hogy diszkréten mérje fel a másik állapotát, s meg kell állapítania, hogy bár soha nem szólna meg egy katonaembert, mert a háború meggyűri… de emlékszik még Faelnis szavaira, és emlékszik még a kapitánnyal folytatott beszélgetésére a konyhában. Ostoba, naiv libának kellene lennie, hogy ne ismerje fel, a férfi nem pusztán elgyötört, netán beteg, és nem pusztán fáradt… Bár maga sem tudja pontosan, hogy mi akkor. Megszállott…? Ilyen lenne az? Aki maga már pusztán váz, és a benne lappangó lélek csak elmosott folt? Ezzel a kérdéssel viszont más, égetőbb kérdés vetülne fel: Ez… vajon a kapitány? Vagy valaki, valami, aki a testét irányítja. Persze… vagy nagyon erős, hogy a hely kisugárzását kibírja, vagy nagyon gyenge, és a kapitány jelleme ilyen erős…
Mély levegőt vesz, és indulatát kiadja abban a puha mozdulatba, ahogy a szófára dobja a szemkötőt. Tekintete szigora megmarad, de vonásai elrejtik a benne felgyűlő haragot és aggodalmat. Oh pedig ott van, ott motoz, vibrál, fészkel…

- Igen. Ha tudni akarja, örülök, hogy látom… még ha látott már szebb napokat is. Még ha nem is akar az illem szerint szólni… Nem is emlékszem mikor szólt utoljára úgy. Talán mikor először találkoztunk a Kúriában. Hivatalosan. De minthogy itt van, gyászolni aligha akart, hisz pontosan tudta, hogy a virág a síromra korai. Akkor hát… mi ügyben kívánt látni, Ascona kapitány? Talán nem volt egyértelmű az üzenetem?

Felidézi magában az emléket egy pillanatra csak, ahogy elfordul a kapitánytól, levéve róla az inspektor komor, szigorú pillantását, hogy pusztán törékeny nőnek tűnik a tűz lobbanó lángjainak fényében, aki épp egy vésett cetlire szegezi tekintetét. Persze… az emlék pusztán számára az első találkozásé, hisz pont ő az, aki nem tudja felidézni, hogy bizony a kapitány már egyszer lábon lőtte magát miatta jóval korábban. S valahogy e törékenynek tetsző sápadt teremtés illúziójának is ellene szól a kandallótól nem messze a fal mellett álló vértezet állvány, melyen szépen formált fekete szalagos veretű vért pihen, magas fekete lófarok-forgós démoni maszkos sisakkal, mellette pedig fekete köpeny összehajtva az asztalon a fegyverek mellett, a mintázata arany nap és dárda felhímezve.

Vendég

~Égierőd~

*Kétli, hogy a nőnek ínyére volna a látványa. A lányregények ártatlan tekintetű, makulátlan lovagjától mindig is távol volt, ám most inkább tűnik közönséges rablógyilkosnak, mint annak kitől boldogságot remél az asszonyi szív*
- Az illem azt kívánná, hogy epedő szívre és szárnyaló vágyakra hivatkozzam, de valójában épp csak, a zokogás nem ráz, amiért úgy érzem, alábecsüli a képességeimet… *szól szórakozottan, ám jól ismert, vásott mosolya toportyán vicsorra hajaz inkább.* - Nem hagyom elsiratatlanul a saját halottaimat, kisasszony, ezért hát, hogy most itt vagyok…*hűl ki tekintete ismét. Vérét még mindig forralja a becsapottság szította indulat. Már épp robbanni készül ajkáról, mikor egyszeriben epésen keserű megjegyszéssé válik, majd a következő pillanatban sóhajjá szelídül* -Örül…? *morzsolja a szavakat alig hallhatóan, kemény tekintete az elevenből szóló kérdés ellen lázad konok daccal, ahogy Serena mellett az ablakra szegezi azt*

Vendég

//Égierőd romjai//

Vár… vár. Természetesen türelmetlen, mégis magára erőlteti a nyugalmat. Ujjai közben rátalálnak finom tapogatással a papírosra, s könnyedén felveszik… másik keze a kötés felé nyúl, ám az idegen hirtelen megszólal. Halknak és ridegnek érzi, mintha feddő szidás csattanna végig rajta! A keze megáll egy pillanatra a levegőben… majd egy mély lélegzetvétellel fordul teljesen a hang irányába, és húzza ki magát, merev, feszes, egyenes tartást véve fel a másikkal szemben. Meghúzza a közöttük lévő érzelmi kapcsolat idegét… megfeszíti pattanásig.

- Hogy talált meg?

Egyszerű, lényegre törő kérdés. Nem izgatott. Nem kíváncsi. Lappangón feszült vibrálása van a nyugalom álarca mögött. És nem a düh, nem… valahol mélyen, kevéssé titkolva önmaga elől is, örül. Másrészről a kapitány válaszától függ még, hogy miként viseltessen érkezése okán: örömmel, vagy mégiscsak dühvel.
Leoldja a szemfedőt, s égkék tekintetével a kapitányt méri végig. Reménykedik abban, hogy az ismerős kép fogadja: a mindig magabiztos kapitány, akinek a jelenléte valami kellemes biztonságérzettel kecsegteti… mint általában.

Vendég

~Égierőd~

*Mióta a harcok elkezdődtek, nem volt ember ácsolta fedél a feje felett. Lápok alján és berkek mélyén lapult, vadászott és ölt, s most oly idegenül érzi magát a várbéli szobában, mintha vad volna, mit úri kertek díszének fogtak be. Hosszú pillanatokig nem töri meg a közöttük súlyosan függő csendet. Aprót szúró elégtételnek hathat, ám valójában nem tudja mit mondhatna a nőnek. Első gondolata volt, hogy markát annak hattyúnyakára fonja, hiszen bolonddá tette őt… mint ahogy az első bálos szüzet szokás, ki égre-földre fogadkozik és bosszút esküszik megcsalatásáért. Könnyelműen paktált le a gonosszal, s ha erre nem is kérte senki, akármely ribancért mégsem ragadtatta volna magát ilyesmire, saját ostobaságát pedig a másik fájdalmával elmázolni, és maga helyett a nőre haragudni oly csábító volna. Ám mégis… a karcsú alak éles elevensége borzongató erővel hasít belé. Testének melege, szívének lassú táncra hívó dobbanásai, leheletének édes íze és bőrének az egres és orgona fátyla alatt szégyenlősen megbúvó, forró illata kiélesedett érzékeit ostromolják, hogy erővel kell parancsolnia ösztöneinek, hogy ha már a karcsú nyakra találnak ujjai, ne gyűrje azonmód maga alá a hajlékony testet. Hát mégis csak örvendene annak, hogy Serena életben maradt? Annak viszont már annál kevésbé, hogy ugyan akkor tervezte magát megjutalmazni a kisasszonnyal (annak testével, vagy fájdalmával), ha túléli a még előtte álló csatákat, s lám, mégis most kell itt tipródnia.*
- Túl késő már, vagy korai még virágot hoznom a sírjára, Lady Averon…?- hangja száraz, mint az őszi avar ropogása, tekintetében borostyán visszfény csillan, ahogy azt hideg rezzenetlenséggel a másikon nyugtatja*

Vendég

//Égierőd romjai //

Az elevenholtnak nincs több mondandója. Az alsó várudvar üres, csak a lovak patáinak nyoma látszik, ahogy megtöri a mindent fedő fehér, sima hóréteget. Oldalt egy kis toronykapu bejáraton mennek be, s meg sem állnak a belső várudvarig, ott pedig magas lépcsőn fel a kastély főajtajáig. Minden eléggé romos, láthatóan nem vesződnek azzal, hogy az egész várat helyreállítsák, csak egyes részein marad nyoma annak, hogy használják… a nagyterem pont nem ez. A lépcsőkön és kerengő folyosókon a Parancsnoki szárny felé fordulnak. A folyosókon itt már halkan hallani a kísértetek suttogását… de minthogy lírának halk dallama kíséri, hamar rá lehet jönni, hogy csupán a falak visszhangozzák a dalnok énekét a zöldujjú ruhás hölgyről.

Végülis az egyik magas ajtó előtt áll meg a szikár nemes. Itt már egész biztos, hogy a dalnok énekel bent. Udvariasan koppint kettőt, majd invitálás nélkül nyit be.

Nem hagyja abba a dalt csak a látogató kedvéért. Lejátssza a levezető dallamát, még mindig a tűzhelynél fekszik a szófán. Egyszerű tört fehér ing, hímzett mélykék mellény, kioldva persze selyemszalagja, bőrrel varrott nadrág, mezítelen lábujja még mindig a medvebőrhöz tartozó busa fej fülével játszik. Vékony alakja sápadtnak hat, szemei fekete szemkötővel vannak lekötve. Az orgona és az egres illata mellé forralt bor fűszere és kamilla társul.

Csak mikor már hallhatóan bent van az érkező, teszi félre a lírát, és ül fel. Lépéséről megismeri az érkezőt…

- Lord Eddigton… Hozott számomra valamit? – áll fel lassan és nyugodtan, az ajtó felé fordulva, bár látni nem lát…
- Mindig hozok valamit, Serena… és mindig viszek is. –és itt int is a kapitánynak, hogy csendre intse, ha szólni kívánna. – Hagyok egy üzenetet az asztalon. A vénember írta…
Valóban hallja Serena, ahogy közelebb jön a bestia, és halk sercegést, ahogy a pergamendarab az asztalra kerül.
- Nemrég ment el… elmondhatta volna.
- Talán nem tette, mert… bolond? Félnótás? Mindegy… Most fontosabb, hogy látogatója érkezett. Remélem, örömére fog szolgálni…

Sóhajtja fonja össze mellkasa előtt a két kezét a lány. Mimikája mit se árul el arról, hogy valójában nem vár vendéget.

- Nem jönnek hozzám itt vendégek, akiket szívesen látnék, Rickard… kíméljen meg ma este a kárörvendésétől, ha kérhetem!
- Mindig kérhet… és sose veszem figyelembe.

A férfi egyenesen az ajtó felé indul, s úgy tűnik, távozik… Magára hagyva a lányt a látogatójával, akiről Serena még mit se tud… minthogy a szemkötő miatt nem lát.

Vendég

~Égierőd~

*A fickó szavaira fél szemöldökét vonja fel csupán. Sejti kivel hozta össze a balszerencse, ha érkezése lenne rá, még meg is lepődne tán, hogy Lady Averon oly ügyetlenül intézte saját halálát, hogy épp az efféle piócákat nem sikerült leráznia magáról. A színpadi monológnak is beillő szavak hallatán türelmetlenül sóhajt bodorosat. Hiába kéjeleg a nadály sorsuk vélt tragikusságán, a maga részéről sem ígér semmi jót találkozásuk Serenával, s esze ágában sem lett volna őt megkeresni, csupán a szükség kergette el idáig. Azt pedig, hogy mit szándékozik hölgyével tenni, s azt hogyan, végképp nem kívánja a csúszómászó tudtára adni. A nyeregből lehajolva veszi át az érmét, árnyalatnyi gesztussal adva a vérszopó tudtára epével telt lenézését. A démon megvonaglik, ahogy a talizmánt a nyakába akasztja, s a kapitánynak hirtelen okádhatnékja támad, épp csak hogy fegyelmezni tudván magát. Közben elgondolkodik egy pillanatra, érdekli-e, hogy kicsoda az a Lord William, míg katonái anélkül, hogy parancsot adott volna rá a behavazott erdőbe vesznek, bizalmatlanul, gyanakvóan pillantgatva vissza hátrahagyott vezérükre. Végül lecsusszan a nyeregből, s hagyja lovát is a távozók után ügetni. Utoljára kérdőn a hórihorgas kritpatöltelékre pillant, vajon befejezte-e mondandóját, majd a kapu felé indul, hogy meghajtva fejét, bebújjon a hullórács alatt. Egy pillanatra karcosan megmosolyodik, mintha csak jelképes volna a főhajtás, mit az Isten a bűnöstől megkíván, ha az ő segítségéért érkezik. Apró káröröm incselkedik benne, hogy a vérét fertőző mocskot kushadni kényszeríti a hely hatalma, még úgy is, hogy tudja, a fegyverövén függő szablyán és csákányon kívül bajban másra nem számíthat.*

Vendég

//Égierőd romjai valahol a fennsíkon//

Mély hallgatás… hosszú szünet. Úgy tűnik, az úriember a várfalon nem óhajt felelni… talán megsértette valamivel a kapitány? Vagy egyszerűen csak arra se méltatja kénye kedve szerint, hogy érdemben feleljen, és állhat ott a férfi a lovával egész éjjel akár… vagy amíg a furcsa lovasok vissza nem térnek?

Halk csikordulás hallatszik, s a kapu vasrácsa lassan emelkedni kezd... ám épp csak annyira, hogy a magas, szikár, fekete bélelt köpenyes alak meghajolva átléphessen alatta. A kapitánynak le kellene szállnia a lóról, és gyalogosan bemenni, lehajolva, ha be akarna.

A férfi, aki megáll előtte a kapun kívül a hídon, nem csak magas és szikár, de úgy tűnik, épp csak túllépett már élete delén, szőke haja enyhén őszül, markáns vonásai ridegek, mintha a télben fagytak volna meg, kék szemeinek metsző pillantása sosem kecsegtet semmi jóval. Penge vékony ajkai kegyetlen mosolyra húzódnak, ahogy végigméri a kapitányt. Tökéletesen emberinek tűnik… épp csak nem párállik lélegzete, ha nem beszél. A megtaposott vastag havon még csak nem is csúszkál, s láthatóan a sötétség mintha sűrűbb lenne körötte.

- Már kívántam meglátogatni, kapitány, de mint mindig, most is elébe rohan a dolgoknak, és természetesen rossz döntéseket hoz. Ostoba… halandó… Nézzen magára! Teste pusztán tenyészet, lelke elenyésző. Mégis mit vár ettől a látogatástól? Hogy a kislány majd a nyakába ugrik sírva, oltalmat keresve erős karjai között? Netán minthogy a káosz elemészti a birodalmat, egy utolsó boldog órát, mielőtt a háború külön utakra sodorja tőle, mert lássa be, egy úton immár nem járhatnak egymás elpusztítása nélkül! Netán hogy kétségbe esik a maga látványától, kapitány, és már-már óvó anyai szeretettel próbálja helyre hozni a maga rossz döntését? Mindketten tudjuk, hogy ez nem lesz örömteli találkozás. És noooos… hazudnék, ha nem élvezném, hisz az ő szenvedése az én örömöm. Így hát… megengedem, hogy belépjen, s járuljon elébe ily koszos, elesett, halandó és elenyésző valójában.

A szikár, rideg férfi egy bőr láncot vesz elő, melyen apró arany érme csüng. Az érme tökéletesen jeltelennek tűnik, mégis, apró karcolatokat látni rajta, ha a fény felé fordítja.

- Ezt vegye fel! Csak ezzel léphet be és mozoghat bent szabadon. Vannak helyek, amiket erősebben itat át a Fény urának mágiája… Mintha maga az Egy is jelen lenne. Vezényelje távolabb az embereit, és várjanak is ott! Ha Lord William visszaér, és még itt leli magukat… Az Úrnő sem fogja tudni megállítani, hogy a Halál táncba hívja itt sokak lelkét.

Az éjúr egyetlen fenyegető mozdulatot sem tesz. A medált ha felteszi a kapitány, akkor a démont benne szinte teljesen leláncolja, s csak gyenge sugalmakban képes legfeljebb manipulálni a férfit, azonban az Asconát kínzó isteni mágia is inkább csak finom, puha érintéssé szelídül: érzi, hogy ott van, de nem árt és nem kínoz. Alighanem maga az éjúr is pusztán egy ilyen medállal képes egyáltalán a vár közelében tartózkodni.

Vendég

~Égierőd kapujában~

*A bestia hevesen tiltakozik, ám hogy arra hordozója mit sem ad, elkeseredett nyüszítéssel mar belé, hogy a kapitány szinte beleszédül. Orrából vér szivárog, s szemében is erek pattannak el minden megtett lépés után. Erőt kell vennie magán, hogy ne forduljon le a lováról, de mint hogy a dög hiába rázza láncait a gárda-szerte hírhedt makacssággal szemben, feladja, hogy gyötörje a testet, mi neki is szállást ad.*
-A fiaim nem csecsszopók már, hogy ne bírjanak gondot viselni magukra… ám ha ily szíves a vendéglátás nem teszik a lábukat még a küszöbre sem.*húzza fintorra száját, míg felcsikorog az eleven-holtnak* - Különben sem maradunk soká..*dörmögi szinte csak magának. Húsába utolszor sajdul a követelő vágy, mi Lady Averon vére után űzte, ahogy a démon apróra húzza össze magát, mintha nem is létezne, s a vezérlő ezüstszál is feloldódik a semmiben*
- Úrnőddel kívánok szólni, eressz be hát!

Vendég

~A fennsíkon, Égierőd falai alatt~

A kapitány megáll az erőd magas falai alatt... semmi fény, csak a toronyban pislog egy-egy halovány láng vörös izzása az ablakokon... Semmi nesz. Semmi jel. Senki nem jön kérdezni, mit akar. A kapuk zárva, valaki tehát bezárta... valaki van bent. De senki nem moccan. A csend mélyebb nem is lehetne... Aztán mégis mozdul valami. Sötétebb az éj sötétjénél fent a gyilokjárón.

- Nahát... micsoda impozáns látogató! - Soha életében nem hallotta még ezt a férfihangot, de valami alattomos, kegyetlen csikorgás lapul minden szavában. - Talán bizony be óhajt jönni a kapitány úr? Remélem, a seregét kint kívánja hagyni... Nem vagyunk berendezkedve ennyi ember kvártéjozására...

A hely kisugárzása minél közelebb megy, annál bántóbb a benne lakozó bestiának. Akármi is van odabent, joggal feltételezheti, hogy ha megölni nem is lenne képes a neve ismerete nélkül, de komoly károkat lenne képes tenni benne és a testben is, amit használ.
Persze ha a bestia kiterjeszti a hatalmát, gyorsan észleli, hogy aki épp beszél, az se épp ember. Nem épp élő ember. Csupán hús, csont, inak, velő, némi vér és akarat.

Vendég

~A fennsíkon, Égierőd falai alatt~

*Mint tépett varjak sötét fellege, úgy száguldottak végig a Folyóköz pusztuló vidékén. A dúsan termő földek háború ejtette sebeit jótékony hótakaró fedte el, min csupán az erdő vadjai és ég madarai takarították be a pusztulás termését, fagyott tetemeket kaparva ki a fehér szemfödél alól. Pihenőt nem tartottak, felesleges lett volna, csupán kurta órára álltak meg, miután menetből vágtak rá valamely káosz zsoldjába állott rablólovag gyülevész csapatán. Kerülték a felesleges pengeváltásokat, s a nevenincs, ám azóta paraszterőddé árkolt falura is csupán vágtából zúdítottak gyújtónyilakból záport, épp, csak hogy a legények ne unják magukat út közben. A felföldre kapaszkodva a metsző szél, mi akadálytalanul vágtázott keresztül a tájon, a nyomukba szegődött. A vidék kőből hevenyészett kunyhóit, sovány televényét, s a bozontos, szurtos arcokból villogó vad tekinteteket elnézve úgy tetszett, az ország más tájaihoz képest itt aligha volna mit pusztítania a káoszistennek. A második nap alkonyatján érezte, a vezérlő ezüstfonal megpendül, bár a romerőd sugározta isteni jelenlét szinte perzselte húsát. Közeledtek hát, s bár minden megtett mérfölddel a fertő egyre vadabbul küzdött,majd szűkölt benne, tudta, itt aligha kell tartania kelepcétől, a Naparcú Isten oltalma van e helyen. Ügetésben értek a falak alá, éppen amikor a térkapu elnyelte a páncélosokat. A kapu előtt nyíllövésnyire parancsolt megálljt a seregnek, maga pedig vért köpve a hóba előre rúgtatott, hogy bebocsátást kérjen*

Vendég

//Égierőd romjai valahol a fennsíkon//

A pap szorosra húzta a fekete kendőt a szemén, melyet egy régi köpenyből hasított le, és takaros kis csomót kötött rá. Serena az orrában érezte nyár illatával keveredő enyhe kamillavirág illatot. A főzettel átitatott gyapjúdarabok meleg puhasággal simultak lezárt szemeire, de enyhülését még nem érezte a tompa nyomásnak.

- Nem garantálom, hogy nem esik le, míg alszom. – szabadkozott mosolyogva, ahogy megérintette az anyagot.

A pap a vállára húzta a takarót, és köré fonta. Mostanában kifejezetten figyelmes lett, s a dalnok hazudott volna, ha azt állítja, nem tudja az okát. Balról érezte a kandalló tüzének melegét, közel volt, minden fellángolás megsimogatta a bőrét egy meleg hullámmal. A hideg, csípős éjszakákon nem lehetett a teljes szobát befűteni, és a repedt falakon csak úgy süvöltött a huzat. Kényelmesebb volt a régi, széles baldachinos ágy, de hidegebb is, így a hosszú szófa maradt, melyet a kandalló mellé állított egy apró kerek asztallal a feje felett. Fényt ma este már csak a kandalló tüze adott, hisz olvasni nem akart, nem is tudott volna.

- Nem baj, pár óra is elég, hogy enyhítse. A lord kilovagolt már. Aranyosszék mellé rendelte a kötelesség, melyet urunk rá ruházott. Megszorongattak néhány birodalmi lordot ott… Egy kis segítséggel kitörhetnek talán.
- Nem árt egy kis gyakorlás… Még a végén halálra fagynak itt a hidegben, és egy jéggé dermedt sereggel mihez kezdenénk a végén?
- Jogos… Nos, javaslom, hogy pihenjen, Parancsnok, és holnap már Ön is mehet.

Serena biccentett röviden, és megvárta, míg a vén inkvizítor léptei elhalkulnak, az ajtó pedig becsukódik mögötte. Végigheveredett a szófán, az csak egész halkan nyikorgott. Egyik lábát hanyagul lelógatta, mezítelen talpa a padlón elterülő vastag medvebőrön… pontosabban a medve fején játszott annak apró fülével, a másikat felhúzta, a bőrrel vart nadrág halkan reccsent a mozdulatra, bár a csendben ez is erős zajnak számított. Felvette a földről a kis lírát, és végigpengette annak húrjait, kellemes zsongással töltve meg a szoba melegét.

Ha súg, ha búg a kósza szél, a szívnek húrja mond mesét:
Hogy élt egy délceg hős király, ki csókkal várta kedvesét.

Greensleeves, te árva nő, Greensleeves, te drágakő.
Greensleeves a váram szépe, zöldarany éke Greensleeves.

A hárfahúron nóta kél, ott szárnyal édes hangodon,
Ki hallja ébren álmot lát, és mért tűnődne rangodon?

Greensleeves, te árva nő, Greensleeves, te drágakő.
Greensleeves a váram szépe, zöldarany éke Greensleeves.

De minden álom véget ér, és fáj a kínos ébredés.
A várban vár a bús magány, s az édes óra szenvedés.

Greensleeves, te árva nő, Greensleeves, te drágakő.
Greensleeves a váram szépe, zöldarany éke Greensleeves.

Ugyan ki hallaná, ha énekel? Syrus, aki már ugyancsak lerészegedett a délutáni vigasságban a katonákkal, vagy a vén pap… No meg a néma folyosók kísértetei. A dallam és a dal kellemesen megnyugtatja, és főleg eltereli gondolatait a káosz fertelmeiről kicsit, a nemrég kiállt próbákról, és a kapott tekercsről.

//A dal eredetije az angol dal, amit Greensleeves néven ismernek.//

Vendég

//Égierőd romjai valahol a fennsíkon//

Az öreg szentély csendjét általában nem szokta megtörni semmi zaj. A vár legbékésebb zuga is lehetne, egy hely, ahol a lélek megbékélhet, a szellem megpihenhet. A keskeny oltár felett megtörik a magas, szálegyenes oszlopon a félig beszakadt rózsaablakon beáramló holdfény. Az oszlop tetejére valaha aranyozott csúcsot illesztettek, s bár a fán már félig-meddig foltokban lepattogzott az arany festék, mégis még mindig méltán viselte a Napdárda nevet. Lábánál kisebb istenalakok szobrai gyülekeztek megcsonkítva, áldozótálak porosodtak.

Általában csak a visszavonult veterán inkvizítor halk imáit hallani itt, ha valaki a koraesti órákban érkezik, de ezúttal a szentély békéjét egész más, új, eleddig ismeretlen hangzavar töri meg. A liturgás kötet hangosan puffan, ahogy Serena egyszerűen lelöki a pulpitusról. A por felkavarodik a lábánál, a súlyos vascsatok zörögve koppannak. Láthatóan a lányban olyan düh forrong, hogy ha képes lenne rá, elsodorná az egész szentélyt. Így viszont csak a kisebb, mozdítható tárgyak bánják, hogy a pap nem tud egy jó magyarázattal előállni a számonkérésre.

- És úgy gondolja a Főméltóság, hogy ez elég? – Csattan fel számonkérőn a hangja. – Hogy elégedjek meg egy félig elvégzett feladattal? Újra és újra megfizetjük az árát az isteni kegynek, és cserébe rossz időben rossz helyen jelenünk meg! Elkéstünk! Egy háborúban nem lehet elkésni! A szajháknak is fizetni kell a kegyeikért, de legalább meg is adják, amit elvárnak tőlük, akkor, amikor elvárják tőlük!

- Túl sokat enged meg magának, Parancsnok! – Az éltes inkvizítor hangja türelmetlen szigorral felel. – Az Egy Igaz Úr az egyetlen reménye, és mégis úgy követelőzik, mintha felette állna. Megfizettük az árát, igen, és meg is fogjuk még fizetni minden eretnek szavának, mert maga aztán megátalkodott egy istengyűlölő némber! Minden vádja merő gyűlölet, istenkáromlás, és őszintén, nyílt reményre képtelen, bizalma nincs, és képtelen megnyílni felé a szívében, hogy igaz hittel kérjen!

- Én kértem! Én igaz hittel, sírva könyörögtem neki! És elhiheti Főméltóságod – csak akkor hívta így a férfit, ha dühös volt rá -, hogy nem sokat kaptam cserébe. Az istenek se különbek, mint a kufárok a piactéren. Ha selymet akarok, fizessem meg az árát… hát megfizetem, és úgy hiszem, elvárhatom, hogy a legfinomabb kelmét kapjam.

- A Parancsnok úgy hiszi, ez egy üzlet? – neveti ki a másik – Hogy az istenek végre mérik hatalmukat? Az ő piacterük az egész világ, kedvesem, és a legfelsőbb jó érdekében a mi Urunk nem a hatalommal kufárkodik, nem varázslatokat árusít ki, csodákkal házal és kémjelentéseket ad ki, hanem igazgat egy világot, és abban minden élőt.

- Szóval nem kufár, hanem a legnagyobb színdarabíró és bábjátékos!

- Istenkáromlás ismét. Minden tisztelettel javaslok egy alapos önvizsgálatot a Parancsnoknak, és imádkozzék, hogy a penitencia ne legyen túl nehéz teher. Én meg majd imádkozom azért, hogy felnyíljon a szeme, és meglássa az Úr által rendelt útját. Addig is… az Istenanya oltalmazza, mert az ő szívében lakozik a legnagyobb megbocsájtás.

Serena ajkai összeszorulnak, penge vékonyra simulnak, de ezúttal megállja, hogy feleseljen. Az sehova nem vezetne, és az már igaz, hogy szükségük van az inkvizítorra, minthogy még a papok között is igen kevés a valóban varázslathoz értő, aki nem csak prédikál. Fékezi hát dühét, és az ajtó felé indul, szándékoltan kimért lassúsággal.

- Reggelre naprakész kell, legyen a terepasztal. És nevezze meg az új feladatunkat!
- Ahogy a Parancsnok kívánja…

Kissé mesterkélten hajol meg a pap, bár a gesztus már inkább csak a hátának szól. Tudja, hogy az öreg nem fogja cserbenhagyni. Abban már korántsem biztos, hogy az istenük is ilyen kitartó lesz-e mellettük.

Arról pedig még fogalma sincs, hogy az új feladat egyáltalán nem egy szokványos célpont lesz, s hogy az Egy Igaz Isten mennyire szívén viseli az ő… helyes útra térítését.

Vendég

//Égierőd romjai valahol a fennsíkon//

Fekete köpenyeiket a lenyugvó nappal lengette a hideg északi szél, a fekete szalagvérteket vérvörös rúnaveretek ékítették a katonák mellkasán. A sisakokat rövid fekete taraj díszítette, s arcukat fekete vicsorgó démonmaszk fedte javarészt, csak a szemük látszott ki alóla. Lovaik orrlyukaiból türelmetlen prüsszögéstől szállt fel a pára, teljes felszerelésük fekete olajtól csillogott a fekete robosztus északi hátasokon, csak a szemellenzőn volt vörös féldrágakő díszként, olyan hatást keltve, mintha a lovak szeme izzana vörösen. Kezeikben hosszú lándzsákat szorítottak, lábuk mellett pajzs és kard.

A Parancsnok határozott léptekkel haladt végig a felsorakozott katonák között, mit sem törődve a hátrahagyott párbajmester rosszalló morgásával a csarnok ajtajában. Syrus nem értette meg, hogy egy sereg sem követi soká olyan vezér parancsát, aki csak kényelmesen teázgat a szobájában. Felszerelése semmiben se különbözött az emberei felszerelésétől, csak hosszú köpenyén ékeskedett a fekete bársonyon a nap arany hímzése, mely szinte világítani látszott az éjszakában. Széles vállapja felett hosszú fekete lófarok lobogott, maszkja ugyanaz a démonmaszk volt, mint a többieknek. Nem igényelte William segítségét, hogy a mén hátára üljön.

- A katonák… a bajtársaink… a vérüket hullajtják ma este is, hogy újabb éket verjenek a megvezetett felkelő nép hadigépezetébe! –Kissé kiemelkedett a nyeregből, hogy ellásson az utolsó sorhoz is, s azok is jobban lássák őt. - Dacolva az ármány tőreivel bátran kiállnak, és küzdenek a rendért és a szabadságért, amit törvényes és az egy igaz isten által felkent királyunk testesít meg! Azonban jól tudjuk, hogy az igazi háborút nem a földijeinkkel kell megvívnunk! Mind tudjuk, hogy a valódi ellenfél nem a paraszt, aki éhes, nem a szegény, aki fázik! A lázítók a maguk képére akarják formálni világunkat, hogy Shlanees hitében a káosz uralkodjon! Ezeket a lázítókat kell megfékeznünk! Ma este egy fontos szállítmány érkezik az egyik faluhoz! Megszerezzük, és nem engedjük, hogy a káoszisten hívei kaparintsák meg! Aki menni akar, menjen most! Aki hátrálni akar, hátráljon most! De a csatatéren gyáváknak helye nincs. Mi nem a dicsőségért harcolunk! Miért harcolunk?
- A békéért! –kiáltotta a kétszáz torok egyszerre.
- Kiért harcolunk?
- A királyért!
- Ki vezetik lándzsáink?
- A Fény!

A katonák is csak emberek, Serena tudta jól. Ismerte a rigolyáikat, ismerte a babonáikat. Szükségük volt arra, hogy célja legyen a megpróbáltatásoknak, főleg az ő helyzetükben, ahol a bezártság minden este társuk volt a lefekvésben, és az erőd börtönnek hatott.

A katonák verték egy darabig a lándzsáikat a kengyelvashoz, majd mikor a vezér megfordult, hogy kiügessen a kapun, katonás rendben követték kettős oszlopban. Serena nem adott ki parancsot már, előre megbeszélt mindent Williammel. A lovat vágtába ugratta, miután elhagyták a hidat, s kivonta a fekete, rubinköves szablyát a hüvelyéből. Egy pillanatra megkísértette a kétkedő, maró gúnnyal telt hang, mely állandó tagadásra és perelésre sarkallta, ám a pengét mégis a maszkhoz emelte.

- Túl a sötétségen vár a fény, vezessen hullócsillag az éj fövenyén! Vezess át vészen és fájdalmon, csatába előre vezess az utamon!

Az előre hasító szablya mozdulatára mintha csak vászonkép lenne, szakad fel egy fényes villanó dörrenéssel a tér, a táj szövete, hogy befelé süllyedő Aurora Borealissal nyíljon meg a tér kapuja, akárhová vezesse őket az Egy Igaz Isten végül…

Vendég

//Égierőd romjai valahol a fennsíkon//

A Vörös Szoba kényelme valaha talán főúri volt, de mostanra a por vastagon ült meg mindent, a pókok beszőtték az ódon csillárt, a festmények és falikárpitok színei pedig megkoptak. A napnyugta megnyújtotta az árnyékokat, arany fénye áttörte magát még egy utolsó pillantás erejéig a szikrázó fehérségen, bíbor lángja mintha varázslat lenne, telepedett meg az udvaron az erkély alatt. Felhallatszott a duda éles sírása, mely nem szomorú volt, nem is igazán keserves, inkább feszülten várakozó két dallamfoszlány között. Senki nem énekelt, az emberek kiélvezték a melengető cirógató fényutolsó szikráit, ahogy végigtáncolt az arcukon, s tudták azt, hogy nemsokára már csak a tüzek szikrái fogják őket melegíteni.
- … Viharosvég kifosztásával tehát 7. – fejezte be a mondatot a kandalló előtt ülve William.
- Úgy érted, 7 hét? – kérdezett vissza Serena, még mindig a tűznél ücsörgő katonákat figyelve.
- 7 nap. És nem tartom etikusnak, hogy kifosztottuk a falvakat. Nekik sincs mit enniük.
- A háborúban semmi nem etikus, William. És hidd el, van mit enniük. – A hangja most is színtelennek hatott, ha akart volna sem tudott volna másképp felelni. – A hadianyag-szállítmány?
Bezárta az ajtót, és maga is a kandalló mellé telepedett, hálás mosollyal fogadva William figyelmességét, hogy a takarót is a válla köré húzta, és a forralt bort is kérés nélkül töltötte ki neki.
- Megvan. A szokásos útvonalon vitték a harmadik gyalogos századtól a kilencedik légióhoz. Gyerekjáték volt, senki nem sérült. De a sereg alighanem megrövidült a munícióval, és nem fognak örülni neki. A kovácsmester dolgozik, tartok tőle, hogy halálra veri a legényeit, ha azok még egy rávésett rúnát elrontanak… és kicsit sokat is iszik.
- Mindenki másban keres vigaszt. Egyikünknek sem öröm itt lenni, ezt értsd meg, William!
A férfi arcán kelletlen fintor futott át, és Serena nagyon jól ismerte már ezt. Neki sem könnyű, tudta nagyon jól. De míg nővére és apja jó helyen vannak a városban, Williamra itt volt szüksége. A katonákkal együtt. A férfi mégsem panaszkodott soha, pedig látta rajta, hogy ott tépi belül a vágy, a vívódás, az aggodalom és a félelem kegyetlen egyvelege. Szerette volna megszorítani a kezét, de úgy érezte, ez az egyszerű mozdulat is csúfos kudarcba fulladna.
- Holnap reggel lemegyek. Megnézem a gyakorlatot, ki is lovagolok Syrussal a Könnyező Sziklákhoz. Eleget pihentem, ennél többet már a pap se tehet, és erejét fordítsa inkább a védelemre. Este már én is veletek megyek.
- Jól meggondoltad? Apánk keresztre feszít, ha hajad szála görbül… - William aggodalmas pillantása szinte elviselhetetlen volt. – Még ha veszekedtetek is… mégiscsak a lánya vagy.
- Fia. Pontosabban fogalmazva, az ő szemszögéből vizsgálva jelenlegi helyzetemet a családban. Ne beszélj ostobaságokat, William! Persze, hogy meggondoltam. Nem azért vagyok itt, hogy takarók alatt forralt borral melengessem elgyötört kis lelkem és testem. Az ráér a háború után is. És ha úgyis meghalunk, hát nincs gondom rá aztán.
- Ohh… mindjárt más. Akkor erre igyunk! –
A férfi valami kényszeredett mosolyt festett fel arcára, ahogy megemelte a bögrét, s Serena hozzákoccintotta. Azt már legalább meg tudta állni, hogy ne remegjen annyira a keze, hogy kilötykölje az italt is. A bor végigmarta a torkát, közel sem volt olyan íze, mint a Kúria konyhájában főzött, szinte már az ember gyomrában vérré váló nektárnak. S ahogy a Kúria sötét tömbje felsejlett előtte, úgy rohanta meg a szívet tépőn fájdalmas gondolatok sokasága… s ő csizmasarkával taposott fejükre keményen és ridegen, hogy visszaszoruljanak elmepalotájának legmélyebb pincéjébe.
- Holnap a nyugati erdő pereme lesz. Rigófütty mellől indult ez az egész.
- Az nagyon messze van, oda még sosem merészkedtünk… - Vetette ellen a férfi.
- Épp itt az ideje, hogy kipróbáljuk, meddig nyújtózhatunk. Ráadásul… ideje nem csak északot rémítgetni. Leveszem a válladról a mágia terhét, az legyen csak az én dolgom. Megígértem a büntetést Lord Nalin özvegyének. És még valami… a fia velünk jön.
- És ha nem akar?
- Biztos, hogy nem akar. Majd ha ideér, megérti. Végül… mind megértik. A fiú tehetséges varázslótanoncnak bizonyult eddig, s nemsokára tenné le a végső vizsgáit a Magas Tudományok tornyában. De minthogy ott nem tanulnak egyebet, csak teát forralni a tenyerükön, vagy csészéket lebegtetni… a fiú a hadszíntéren vizsgázhat le.

Vendég

//Égierőd romjai valahol a fennsíkon//

Napok teltek el, napok, melyeket éveknek érzett. Az erőd még mindig rideg volt és üres, azonban a katonák száma lassan nőtt, a pap pedig minden zsákmányolt lovat, mely nem fekete volt, feláldozott, s az állatok kiontott vérében fürdette a széles kőlapot, mely felett az egy Igaz Isten fényes arca mosolygott. S ha a portyázó csapat egy-egy heves lázítót is elkapott, hát annak vérét is épp oly örömmel fogadta a fény istene. A hadigépezet csikorogva indult be a régi erődben, a kovácsnak szerszámok kellettek, és alapanyag, a szállásmesternek ellátmány, s mindezt megszerezni a legkönnyebben a gazdáktól lehetett volna… ha lehetett volna. De aki láthatatlan akar lenni, és félelmet táplálni mégis felröppenő hírének rideg képzetébe, annak portyázni kellett. Mint dögkeselyűnek, lecsapni a parasztokra az ellátmányért, és vérbe fulladt csatamezők katonáit fosztani ki jobb acélért. Fekete hordájuk előtt meghasadt az ég, s épp ilyen meghasadt torz tükörkép nyelte el őket rablóútjaik végén. Hogy ők lettek volna a jók, vagy a rosszak… maga se tudta megítélni. Csak azt tudta, hogy néha meg kellett cselekednie a rosszat is, mert talán azzal tett jót.

***

A hó vastagon ülte meg a felföldet, az ódon vár sötét, borostyánnal benőtt falai között hosszú árnyékok mozogtak némán, mintha valóban pusztán sötét lenyomatok lettek volna gazdáik nélkül. A magas lakótorony erkélyén könyökölve minden olyan aprónak tűnt, a távoli falvak fényei, s valahol messze… nagyon messze a város. Talán csak képzelte, hogy ott van. Ha lángolna, sem látná...
- Vásár napja van. – jegyezte meg a vár parancsnoka csendesen, s halk sóhaj után kelletlen folytatta – Ilyenkor mindig sokan forognak a piactéren. Színes kabátokban és prémes köpenyekben olyanok, akár a növénykert színes virágai. Urak udvarolnak leányoknak, tisztes matrónák kapaszkodnak férjuraikba.
- …Kevésbé tisztesek meg más férjurakba… - vágott közbe a párbajmester – Sokáig keseregsz még annál az ablaknál? Vagy azért hozattál ide, hogy azt lássam, hogy sorvasztod magad vélt kötelességeid és felelősséged súlya alatt? Ezzel a húzásoddal sokakat fogsz felbőszíteni...
A parancsnok viszont vissza sem fordult felé, csendesen figyelte, ahogy a hó lassú pelyhekben kezd hullani. Mintha nem lenne elég hideg, nem lenne elég fehér minden, és nem lenne elég nehéz és szomorú a szíve. Sérült kezeivel megpróbált felvenni egy marék havat, de ujjai még nem igazán akartak engedelmeskedni, és a remegése nem adott alább, hiába minden nap a gyakorlás.
- Vásár napján mindig az árvaházba mentem. Néha az Oltalomba, aztán Lady Asselébe. Volt, hogy a folyópartra. Egyszer a Foltvarró utcába is. A gyerekek szerették a meséket. És számtalan történetet találtak ki maguk is. Minél nyomorultabb volt a soruk, annál sötétebb és ijesztőbb történeteket.
- Sötétet és ijesztőt mondok én neked itt és most is, elég csak körbenézni. Az egy igaz istenre, ha nem gyújtok be neked, még mindig itt állnál a hidegben vacogva, míg meg nem fagysz! Mi a hét pokolért hozattál ide? Hogy nézzem, ahogy szenvedsz? Esetleg megkérhetsz, hogy adjam meg neked a tisztes véget… Nézz már rám az Isten verjen már meg!
Érezte a másik feszültéségét, ahogy kétségbeesetten kapna valami halovány jel után, ami mentén visszaránthatja a valóságba. De akárhogy kereste a jelet magában, sehogy sem találta, hát hogy adhatta volna meg épp a párbajhősnek? Hogy magyarázhatta volna meg neki, hogy mindez jól van így?
- Nem tudok játszani, Syrus. Nem tudom megfogni sem a kard markolatát. Szükségem van rád! A hárfa a sarokban… a fegyverterem pedig odalent van. Szükségem van rád. – Maga is érezte, hogy hangja természetellenes nyugalma ridegebb, mint maga a szoba, melyet még nem melegített át a tűz pattogása.
Syrus úgy meredt a hátára, mintha legalábbis szárnyakat növesztett volna. Csodálatos angyalszárnyakat, glóriával, s menten megszólalnak az égi harsonák... Nem. Csak a kapuőr jelzett hazatérő portyázó csapatot. Érezte a másik pillantásán az értetlenséget, a bizonytalanságot. Lassan fordult meg, hagyta ott az erkélyt, bezárva annak ajtaját, és ült le a karosszék hűvös, ódon kényelmébe. A párbajmester még mindig csak állt a sötét félhomályban.
- Azt akarod, hogy itt maradjak? Itt? Megőrültél? Biztos, hogy nem veszel rá erre… nem! Erre biztos nem. Mi van itt? Semmi. Hó… hideg… szél és hegyek! Ezt az erődöt évszázadok óta nem tartják fenn… mit akarunk itt? Nem... biztos, hogy nem. És te sem maradsz itt! Ez a hely… esküszöm, ez a hely megöl téged. Elveszi a józan eszed is!
Syrus a maga heves, kétségbeesett hadonászásával magyarázott fel s alá járkálva a sötétben, önmagának kereste a bátorító igazolást. Léptei koppanása visszhangot vert a hideg falak között, a parancsnok pedig jobbnak látta magára teríteni a durva pokrócot is. A tűz, mely a kandallóban pattogott, még csak most kezdte felmelegíteni a szobát.
- Nem mehetsz el. – közölte színtelen hangon a férfival.
- Mert őszintén… mit is csinálsz itt? Lehetnél boldog a városban, végezhetnéd a munkád, száz kérő menne utánad… de nem, neked itt kell háborúsat játszani! Az istenit neki, legutóbb olyan görcsösen védted a bal oldalad még, hogy jobbról egy gyerek is felnyársalt volna… mint aki elfelejtett vívni! Miért épp te? Miért épp itt? Miért épp így? Ennek már megint nincs értelme! Hagytad volna a bátyádra, de nem... nem... hányszor kell majdnem meghalnod még? Hmmm?
- Nem mehetsz el. – Ismételte meg még egyszer, türelmesen, nyugodtan. – Az út csak ide vezet, s minthogy mi nem is létezünk… immár te sem. Nem mehetsz el, Syrus. Most pedig ülj le a hárfához, és játssz nekem… Játssz nekem olyat, amitől a szívem könnyebb lesz.
De Syrus nem játszott. Pörölt, kiabált, csapkodott, felkapta és megrázta, visszalökte, elviharzott, hogy aztán visszatérjen. Nem játszott… de nem is ment többé el. Most már hozzá tartozott: a sötét Égierődhöz, és a Halhatatlanok láthatatlan, lassan erősödő seregéhez.

Vendég

A Smaragd Felföld az egyik legészakibb vidéke a birodalomnak, s egyben a legrégebbi is. Hajdan még klánok szövetsége uralta e földet, mára pusztán bányászkolóniák és csendes kis falvak maradtak meg itt. Smaragdot sosem leltek, a vidék gyönyörű zöld legelőiről, dús erdeiről kapta nevét. Azonban mikor aranybányái kezdtek kiürülni, és a nemesek magas tornyú várait is túl költséges volt ennyire északon fenntartani, inkább hátrahagyták őket. A legtöbbjük le is romosodott, kifosztották már őket.

Akik még itt élnek, maguknak való mogorva parasztok és mesteremberek csak, még rendes mezővárosuk sincs, de mégis, ők emlékeznek leginkább a régi idők hagyományaira, s nem is talál köztük olyat az ember, aki ne állítaná, hogy valamely nagy nevű ősi klán kései leszármazottja. Szívesen mesélnek a vidék legendáiról, sőt, még a legendás kincseikről is, melyek még mindig ott hevernek szerte-szét a hegyvidéken.