Káoszháború

A kapitány előtt bizony lóhalálában is hosszú út áll, megtart bizony két napot is, ha nem többet, hogy a Folyóvidékről a Fennsíkhoz jusson. Az egyre emelkedő magaslatok közé érve nem csak a levegő tisztább, de egyre kevésbé is kell tartania a banditáktól és rablólovagoktól. A Smaragd Felföld hegyvidékei pedig elsőre épp oly érintetlennek tűnnek, mintha évszázadokat utazott volna vissza… a klánok mind máig ugyanúgy össze-összecsaptak, most csak annyi a különbség, hogy nevet adtak a fegyverrántás okának.
Késő estére jár, mire a sűrű, csendes, jégbe dermedt erdőből kilépve megpillantja a régi erődöt. Régi, igen, s bizony az idő megrágta már, de toronyszobájában fény halovány világa aranylik, s érez valami kisugárzást, ami egyértelműen visszahúzódásra készteti a benne lakozó bestiát: mintha az Egy Katedrálisába próbálna besétálni, finom taszítás, nyugtalan izzó parázs érintése a bőrén. A kapu nem messze előtte épp kinyílik, ötét lovasok vágtáznak ki rajta, át a kőhídon, majd villám hasít az éjszakába, és ezer színnel nyílik meg a portál a tér szövetében, hogy egyenesen bevágtázzanak rajta, s azonmód a kétszázadnyi lovas mögött be is zárul.
A kapitány különös, ösztönös érzése viszont még mindig a várhoz vezeti.

//Akkor folytatás a Fennsíkon.//

A mágustanács

A háború véres keretei kitolódtak, határtalan pusztításba táncolva át magukat, vérvörös szőnyeget képezve a hullák hegyei körül. A lángoló birtokok és értékes életek kioltásának elnagyobbodásával és mérhetetlen erők elleni hadakozásra a Mágusvezetőség gyűlést hívott össze, a hadak nem tudják megfékezni a lázongó csőcselékek hordáit s ennek megvitatására sürgős sürgönyök hagyták el a kétségektől gyűrött torony megülőit.
Az utolsó megnyílt kapuk ködfoszlányos portálainak szájából előkerült a kétségbeesett varázstudó és helyet foglalt a bársonyszékben mit neki biztosítottak. A hadszintért felváltó kényelem sem más színű, mint a hadtér, vörös bársony.

A torony központi terében őszes szakállú és szemöldökű férfi áll a pódiumon, pennájával sercegve egy pergamenre. Szemei alatt mély karikák sötétednek az álmatlan éjszakák nyomaként.  Lassan felnéz a pár főnyi varázstudóra, akik megérkeztek időközben. A levelet összegöngyöli és az ablakhoz sétálva egy galamb lábára kötözi, majd útnak indítja.

-          Köszönöm mindannyiuknak, hogy ilyen hamar megjelentek, noha már ez is kései az ország számára. Az elterjedt hírek és értesítések szerint a nemesek holmi hazug Istenség nevében fellázadásnak áldozatai, amit nem képesek megfékezni önmagukban sem a kirendelt tartományokba a katonák sem. A jelek szerint nem elegendő az utánpótlás, segédkezésére bocsátani ismereteinket, itt komolyabb erőket kell bevetnünk az Ország teljes békéjének védelmében.  –

A teljes regionális főmágus kirendeltség tagjai halkan összesúgnak és egyöntetűen döntenek minden fennakadás nélkül a továbbiakról. A pár fős egységből egy szőke nő emelkedik fel utolsó pillantásokat vetve a többiekre.

-Legfőbb Magiszter! Mondanyiunk nevében : Úgy döntünk, és úgy gondoljuk, hogy a haza védelmére is esküdtünk mikoron szavunk adtuk, tartjuk Rendünk elveit. Engedelmével azonnal többen a hadszínterekre megyünk, de képzet mágusok hiányában kadétokat is vinnénk, a legjobbak közül természetesen. Legyen elnéző a döntésünket tekintve, de lássa be Ön is; mérvadó, hogy több erő kell pár képzett varázstudónál és kardforgatónál.  –

Nem tudja szavait befejezni a fiatal nő, hiszen már az idősödő szürke szempár lehordásra ítéli szavait, de megfelelő időben emelkedik fel egy koravén férfi.

-Agrior kisasszony jól látja a helyzetünket. A mi tudásunk és akár a Királyság kardforgatói együttvéve is kevesek lennénk önmagunk  Shlanees hite ellen. A hamis bálványokat meg kell dönteni -

A csend mélyül lassan a tettek helyett, súlyosan koppannak a kongó falak között, mire a fagyott némaságból határozott hang szólal meg.

-A Király maga felhatalmazott az Önök beavatkozására. Agrior kisasszony, Oldawan Magiszter… mindanyuikat vezérelje a Fény hite, tegyenek róla, hogy megtörjön a hit hamissága! –
Szigorúan néz a két említettre a Legfőbb mágus majd a megjelenteken is végigcirógat szigorú és aggodalmas szürke szeme. A legtöbben engedelmesen felállnak, meghajolnak és távozóra fogják. Oldawan hosszan néz Alisonra aki nehézkesen gyűri le a hadszíntérrel kapcsolatban érzett félelmeit. Elhaladtában a nő felnéz a kellemes vonású alakra.

- Köszönöm, hogy kiállt az elveim mellett. Mellettem. Vigyázzon magára –


Rövidre zárja a beszélgetést és gyomrában a pillangó szárnyaiként verdeső félelemmel  követi a többiek példáját, távozik a gyűlésről a kadétok szállásai felé.

Később:  ~Déli Kereskedőút, erdei rajtaütés~


A gyűlés után pár órával több helyszínen is törött üveghez hasonlóan repedezik meg a levegő, kapunyi méreteket öltve nyílik meg a hadi felállásokon, megjelennek a mágusok kilépve belőle, mint valami álomkép.

Koromtól feketedett kolostor falaitól alig nem messze nyílik meg az egyik átjáró, rajta egy nő lép ki : Alacsony termetű ,haja világos, kontyba feltűzött  ,hófehér nadrág és kabát társult prémes bőrkabáttal. Nem egyedül érkezik a helyszínre, az őrszemek egy sötétbe öltözött ifjabb fiút is látnak mellette ében hajjal, ránézésre sem tűnhet többek tizenhétnél. Jöttükre aligha számíthatnak .

Az út felett megremeg a levegő, villám hasít le az avarba hangos dörrenéssel, hogy a tér szövetét tucatnyi színnel hasítsa fel. A sötét lovasok a kialakult torlaszt elkerülve kaptatnak fel a fák közé, s a parton állnak meg, lepillantva a bőr és hússzagú, rohadó útszakaszra. William nyugtalan pillant oldalra, pásztázza a környéket.

- Hát... akkor most... - kezdene bizonytalan a kérdésnek...
- Portyára. - közli Serena határozottan, mielőtt amaz odaszólna.

Persze ő maga is dühös, hisz amiért jöttek, az láthatóan csak hamu és pernye immár... De nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy céltalanul bolyongjanak idekint. Ahhoz túl sokba kerül a térváltás.

- Én megyek a fiúért. A toronynál találkozunk! Éjfél előtt.
- Rendben. - Feleli William, a hangjából kiérezni, hogy nem veti fel örömmel a lehetőség, hogy fosztogasson.

Serena lovát a torony felé fordítja, hogy soha el nem szakadó társával megkerülve a pokoli utat vágtasson a fák között a torony felé, hogy ott aztán a bujkáló lord Nalinn-t előkerítse.
A fiú persze nem egyszerű eset, de minthogy alighanem előbb utóbb éhen halna, kénytelen ráállni arra, hogy a csapattal tartson. Legalább ebben sikerrel jártak ezúttal. Nem sok... ami azt illeti. Egyértelműen elkéstek, s erről lesz mit beszélnie a pappal, ha visszatérnek.

Kényelmesen sétál előre a tűz szélére, alant még látni, ahogy lángolnak a roncsok és a tetemek. Némelyiken még látni a lábukon a kötelet, a kezekbe kötözött kaszákat
.
- Shlanees tüntessen ki figyelmével, Rower. Áldozatod nem fog feledésbe merülni.

Egy felé dőlő lángoló faág lecsúszik a jeges vízburokról, megvédi az égéstől, sarkon fordul, és elsétálva a holt katonák között magához rendeli a negyven emberét.

- No és most?
- Most, Gart, kényelmesen szerzünk lovakat. Az áldozatok bemutatásra kerültek. A puskapor és kátrány nélkül kicsit jobban meg kell dolgozniuk persze a falu védelméért, de jobban tartottam tőle, hogy a kapitány lefoglalja és elviszi a királyi seregnek. Akkor esélyük se lett volna a faluban. Úgy érzem, nemsokára révbe érünk! Ahj... szükségem van egy kis meditációra. Át kell néznem a hadszínteret...

S így diskurálva hagyja hátra az utat és a ligetet. Keserédes az elégedettsége, de végülis... van még ahonnan ez jött.

A katonák ledöntik a terebélyes lombú fát, mire a lent lévők felől a nyugtalanság halk nyögései hallatszanak... Hanem amikor felröppennek a lángoló vesszők, és azok becsapódnak, akkor lesz csak lent káosz. A lángoló vesszők célt érnek, szekerek oldalában állnak meg, aztán emberekben, akik a földre zuhannak, a kocsisban, aki felüvölt.
- Shlanees velünk! Öljétek a nyomorékokat! - Üvölti elől a bakon felállva egy nagydarab, míg nyílvessző nem fúródik a torkába, és előre zuhan a lovak közé egy utolsó hörgéssel. A szekerek megállnak, az emberek, akik a szekerek között vannak, néma nyöszörgéssel és vinnyogással próbálnak fedezéket lelni a nyilak elől a kordék mögött és alatt. Szürke alaktalan masszák mozognak csak bizonytalanul, s ahogy a lövedékek magasabban koppanva rezegve megállnak, megmutatják a szekerek tetején a rakomány helyét is...
- Shlanees dicsőségére! A szabadságért! - üvölti valaki a szekerek között, lámpás fénye lobban fel...

A mészárlás elől reménytelen lenne a menekülés. A kapitány tudatába az első robbanás pillanata előtt egy szívveréssel érkezik valahonnan a túlsó oldalról a felismerés: a katonáit a túlsó parton, a ködben valaki megtámadta. A hegyes jégcsap-karók végig-hosszig törnek fel a talajból a talpuk alatt.


S csupán egy szívverés a felismerés után, és az első szekér hatalmas lángoszloppal robban fel, a lovak riadtan ágaskodnak meg, tántorodnak meg. A szétröppenő darabkák elől jobb lesz lehajolni, s ahogy lángoló kátrány szétfröccsen, úgy borítja lángokba az út felé hajoló fákat, a bokrokat a parton, s aztán robban a következő szekér, és a következő, mígnem már pokolként lángol alant az út, s mindenki sikoltva vergődik, aki odalent tartózkodott. A tűz martalékává lesz ember és ló egyaránt ott, aligha jön ki onnan valaki élve. A hirtelen forróságtól és a robbanás erős meleg lökéshullámától a köd az útról hirtelen oszlik el... s míg odalent jól látszik már a lángoló pokol (ahol is egymástól távolabb álltak a szekerek és közöttük vonultak húszasával a népek), éles kontrasztban vele a meredély tetején, ahol a kapitány csapatai vannak, még mindig a természetellenes köd hömpölyög.

A kapitány parancsára az emberei nekiállnak a munkálatoknak. A továbbvezető útra terebélyes tölgy dől le hangos recsegéssel, ropogással, a korona ágai elfedik a teljes utat, azon átjutni nem lehet a falu felé. Kétoldalt felveszik a lövészek a pozíciót, megmártják a gyolccsal betekert nyílhegyeket, és elkezdődik a várakozás... várakozás...

Először a hideg tűnik fel. Vagyis inkább az, hogy már összecsikordul a foguk tőle, és a fák törzsein és ágain látványosan ül ki a dér... aztán a hömpölygő köd. Látott már olyat a kapitány, de akkor dombtetőn állt, és alant tengerként hullámzott a völgyekben a köd. Most ő maga áll a hullámzó ködtengerben, ami mintha sűrűsödne, és nagyon hamar a kinyújtott kezében a kardot sem fogja látni. Sűrűsödik.

S hogy érkezik a karaván, azt már csak onnan tudja, hogy a torony felől az úton feltűnik egy szürke folt... de inkább a hangja az, amit hall, ahogy a kerekek csikorognak az avaron. Lassan közelednek... és nem lehet megmondani, elérték-e már a lő-távot, vagy sem, de a köd meg egyre sűrűbb... félő nem fogják látni a célpontot az úton a végén.

Kényelmesen dől hátra a szekéren, s mormogja maga elé a varázsige szavait. Ujjaival jeleket ró a ködbe, melyek szinte azonnal el is tűnnek. Aztán elmosolyodik, és megpaskolja maga mellett a kocsis vállát.
- Kompániánk akadt. A ligetben várnak... óóó de milyen remek kis kompánia!
Maga sem érti teljesen az öröm mibenlétét, s minthogy az kiül a képére, a kocsis ugyancsak furcsállva néz rá. Megpaskolja még egyszer a vállát, és feláll.
- Lámpásokat lefedni. Rower, vegyél magadhoz tíz embert!
Gyors parancsokat közöl az embereivel, majd a karaván ismét elindul.
~Mira... a felderítők maradjanak a helyükön! Fókuszálj a ligetre! A teljes csapatmozgást hangold össze...~
A maga részéről az embereivel elszakad a karavántól, mely az egyre sűrűsödő ködben halad tovább. S a ligetben az út mentén egyre hidegebb lesz, és egyre sűrűbb a köd, mintha nem felszállni akarna, hanem oda húzódni.

Elbeszélni mindig könnyebb, mint megcselekedni. A megáradt folyó úgy hömpölygött, mintha valami megvadult, felkorbácsolt had lett volna maga is. A katonák emberfeletti küzdelemmel evickéltek át a hajdani sekély gázlón, melyen most derékig ért a víz nekik, és fagyos volt, akár az északi gleccserek. A kapitány hunyásnyi időt se engedve hajtotta őket, s bizony, ha nem épp a vér szentségtelen köteléke fűzte volna össze a megvadult farkas falkát, alighanem mind odavesztek volna vagy a víz áradatában, vagy később, mikor a nedves ruha rájuk dermedt, és a testük teljesen áthűlt. A folyónál így mindössze három embert és két lovat veszített, akik szerencsétlenül csúsztak meg a meder szikláin, s bár Ascona másik felének tudata érzékelte, hogy valahol még pislog bennük élet, az oly halovány volt, hogy nem volt érdemes azért embert szalajtani a keresésükre. A további úton majd negyven emberének lett olyan magas a láza, hogy a hideg rázta őket a nyeregben, és negyven lova dőlt ki, a többi pedig tajtékos kimerültséggel állt nagyon közel hozzá, s ha most még egy lovasrohamra is rákényszerítette volna őket, hát bizonnyal azonnal szörnyethalnak.

Végezetül azonban 300 emberéből 250 hadra foghatóval, 40 súlyos beteggel, akik biztos nem bírnak majd harcolni a következő egy-két napban, 10 halottal, 260 lóval érik el a ligetet a hajnali köddel.A felderítői jó szolgálatot tesznek, mint mindig, a liget jó helynek tűnik, hogy a más úton lévő karavánt meglepje, s ha már csapda is lehet, akkor az útjuk korábbi szakaszán, semmint számítanának rá.

A kereskedő út itt vezet át déli irányból egész a kikötővárosokból a fővárosig. Messzebb észak felé tiszta időben látni lehetne a felszálló füstöket az erődített faluban, keletebbre tőle ott a régi Nalin-birtok, mely előtt talán még mindig ott csüngenek a torz maradványai a karóba húzottaknak, délebbre látni egy kisebb torony sziluettjét a fák között, őrtorony lehet, alighanem szintén a néha Lord Nalin birtokának védelmét szolgálhatta, de ha onnan akarna támadni, nos ahhoz messze, hacsak nem látnak nagyon jól a ködben az íjászai.

A kereskedőút szélesen vágja ketté a ligetet, két szekér is elférne egymás mellett gond nélkül. A liget főleg bükkökből és tölgyekből áll, így tehát aljnövényzete is sűrű magyal, bodza, csipke, kökény és mogyoró. Vagy legalábbis ezek téltől lecsupaszított, olykor tüskés ágai. A lombkorona vaskos és terebélyes. A talaj meredeken emelkedik az út két oldalán jó három métert, lefelé támadáshoz, rohamozáshoz ideális. A sűrű ködben csak a sziluetteket látni biztosan mozogni, s meneküléshez vagy csak előre, vagy csak visszafelé van út, hisz a kétoldalt meredeken emelkedő part erre alkalmatlan.

A hajnallal még nem érkezik mozgás, a kapitánynak van ideje kitervelni, honnan és miként akar lecsapni. A kiküldött megfigyelők csak a kora reggeli órában, mikor a köd még el se kezd felszállni, de a hideg még mindig csikorog rajtuk, térnek vissza a jelentéssel a dombvidékről.

- Kapitány Uram! Jönnek. Öt szekér, szekerenként olyan… negyven kísérő… néhányan a szekér mellett sétálnak, ezek olyan harmincan lehetnek, a többi mögötte kettes sorban. Amennyire a ködtől látszott, jól felszereltek akik oldalt mennek. A szekerek ponyvával letakartak, de nagy… ládák vagy hordók lehettek rajta. Lovas nem kísérte őket, ezek talpasok… de kiegyenesített kaszával és vasvillával a java. Nemsokára elérik a ligetet.

A kapitány épp csak túleshet az első elsöprő győzelmek utáni pihenés minden tagját átjáró mámorán, mikor a futár érkezik, hogy rövid üzenetet adjon át. A papíroson a következő olvasható:

"Rigófütty ostrom alatt. Célpont a déli kereskedőút. Lóhalálában. Az utánpótlás vonalát elvágni. Foglyokat nem ejtünk."

A parancs rövid R.D. monogrammal és koronás pecséttel van ellátva.

Úgy tűnik, útja most visszavezet oda, ahonnan az egész elindult számára. Már ha követi a parancsot. A kereskedőút Rigófüttytől délre eső fele ismerős terep lesz neki, hisz az az ő századának kirendelt területe volt eddig is. Az út a dombvidéken vezet át, de jó pár ligeterdőn is. Mindkettő megfelelő arra, hogy gyors rajtaütést szervezzen, fogja a zsákmányt és fusson.

***

***