A Kúria és környéke

//Megszabadulni a bűntől//

A nő nem épp kommunikatív, inkább a csendesen hatékony típus. Nemyt pedig, ha kicsit jobban belegondol, talán még nem is járt ezen a környéken olyan birodalomban, ahol ne okkal írtak volna ki körözést... ahogy az esetében is így történt. S bizony ebben a fázisban már neki kell bizonyítani, nem pedig a bíráknak.
Azonban jelenleg az a helyzet, hogy közelebb áll a bitóhoz, minthogy a kiírást a fejéről levetesse. Bizalmatlan is fest a helyi népek szemében, a vád sem piaci lopás sajnos. A legjobb esetben is életfogytig fejtheti a követ az északi bányákban, hogy új falakat építsenek majd... és ez esetben élete nem lesz hosszú.

A fejvadász viszont nem magyaráz, és nem kér elnézést, mert olyan a világ, amilyen. Inkább kesztyűt húz, és ütleget vesz a kezébe, hogy közelebb lépve alulról felfelé lendítve jókorát csavarjon Nemyt fejére, s ezzel lezárja a kérdést.

//Küldtem neked PMet. Arra kérnék egy választ.//

// Megszabadulni a bűntől //

Talán meglepi Nemytet, de a toronyban egy nő áll a harmadik emeleti romos, poros szobában. Lassan fordul a lány felé, arca akár az embereké, kissé széles arccsontokkal, de fülei hegyesek.
- Hmmm... valóban vörösek a szemeid. A gyermekeim biztos visítva bújnának a szoknyám mögé, ha lennének gyermekeim. Ha lenne szoknyám. Dro norak! Akvaurl!
A nő felemeli kesztyűs, karcsú kezét, s a szobában felizzanak a falakra vésett rúnák, melyek körbeveszik a vérelfet is. S bár képes a karjait használni, beszélni, de mozogni, akár egyetlen lépést is tenni nem.
- A feladat elvégeztetett. A Korona Parancsára gyilkosságért fog felelni... a törvény által, vagy ha ellenáll,általam!

//Megszabadulni a bűntől - Nemyt szála//

Éjfélre jár az idő, mikor Nemyt ismét megpillantja a Kúria magas épületét. Ablakaiban és tornyaiban fények pislognak, akár a csillagok az éj sötét bársonyán. A környék csendes, a megbízója pedig ide hívta, hogy megbeszéljék az üzlet kínos pontjait. Biztos, hogy valakit meg kell ölnie, a kérdés, hogy mennyit ajánlanak... Mert a pénz az kellene. Bár a Kúriában minden kényelme és élelme megvan, de a mérgek nem olcsó mulatság, ahogy a fegyvereket is élesen kell tartani, a bőr vértet is olajozni, ápolni illik.
Így hát szükség törvényt bont, s a Kúria déli tornyában várja a megbízó a feladattal.

A lelke háborogva parancsot ad nyelvének ,a rókának kötelességet szab és erre nem büszke. Hát ő maga is egy volna, a sok úri nép közül ki csak igába vonja a kisebb erővel rendelkezőket? Nem, kizártnak érzi ezt, hisz mindig is arra nevelték tisztelje az élet minden formáját. Tisztelet. Múló árnyék a világban. Könnyei végig csordulnak arcán, kézfejével eltörli őket akárha megszabhatná érzelmeinek maradjanak távol tőle  
~ Minden áldozat a semmiért? ~ Nézi továbbra is a rókát kimondatlan szavaival. ~Minden?~ -Ideje volt, hogy megjöjjön az esze. Kérem… Mit?... Hagyja békén – Ellenkezik szavakkal, de ahogy végighallgatta a róka mondandóját engedi, sőt segíti őt, hogy a rúnákat felfesse vérével a mágusra, holott már sejti ennek nem lesz eredménye.  Vár, várakozik de az önfeledt buborékolás nem csitul csak görcsös rángásba kezd a férfi teste a rúnákra – Semmi baj, csak rossz álom – Csitítja nyugovóra gyermekien a tisztelt varázstudót .Hosszasan simogatja a haját és magánkívületbe kerülőt  dédelgeti  törődőn.

Talán mégsem háborúba való, ahogyan Ascona említette; mégsem képes arra, hogy mocsárban és vérben kúszva vívja meg csatáit.  Ellentétes szavak forognak benne, ellentétes idők és élmények színveres kavalkádja csap össze ostromló éles pengeéllel. –Köszönet a segítségért Vupék leszármazottja - Hallani hangját, ami csitult idővel. Szemeit lehunyja s gyásza egyben az erejét adója – De ne feledje, innentől mindent nekem jelent bármely más erő is birtokolja magát – Emlékezteti szavára újra. Halja a mancsok halk lépdeléseit és némulását, s sejti miben bízik a szerzet. Felviláglik a vörös kör a mancs alatt és megnyílik a fal előtte. Zsizsgő apró szemcsék szétválnak a rókaszerzet előtt, a fal megolvad, mint Oldawan elméje. A terem közepén marad el a tébolyodott férfival kettesben Alison. S ő  hagyja,hogy Rorschach kilépjen az idézett ablaktalan szobából,mintha csak a róka jött volna rá hogyan jusson ki. Téves hiedelmek. Döntések, áldozatok, csali. Rossz döntések, ártatlan áldozatok , jó csali.

Bús tódulattal szögezik elmélyének a szavakat, s hallgatag ellenkezéssel ordít belsője, minden, amiben hisz és minden, aminek szolgálatot tesz, nekifeszül a felemelkedésben hívő isteneségnek, ami térdre kényszeríteni óhajtja hatamával. Óhatatlanul fájdalom az ellenkezés minden fényével és becses hitével szemben a sötétség vad és erőteljes hatalma. Elmélye küzdelme nem elég annak mi beférkőzik tudatába. Mentális ereje küzdelembe fonódik a sötét teremtményével gátakat emelve birkózik a kísértéssel , túlságosan erős annak törekvése mi hitétben alá akarja ásni, mégis a saját fénye erős gátat szab neki. Erre még nem volt példa, hát látja, a sötét istensége igaz ellenfél. Hiába a némasága annál nagyobb a küzdelem elmében, a növekő isteni példakép elől nincsen menekvése, a tudata küzd, de teste ropogva töredezik meghajlásra. A hasogatás végigsugázik porcikáin és testének minden sejtje könyörög megalkuvásért.  Fájdalomtól ittasan borul térdre az avarban, hol ízeltlábúak kezdik uralmuk alá hajtani, mint szobrot a múló időben a moha. Az apró lábak és a feszülő hangok, tudatának ostromlása hatalmas terhet nyomnak rá. Arca vörösödik a gyötrelemtől, minden erejére szükség van, ellen álljon. – Nem fogsz te itt győzedelmeskedniiiiiii – Tör belőle felszínre az undor arculata puszta ellenkezésben megformált sziszegő hanggal, minden fájdalmat belesűrit ebbe az egy mondatába. Hangja dühös, elszánt és gyötrelmes egyszerre. Ujjai alatt az üveggömböcske repedezik az erőkifejtéstől, s ha az Úr ki felettük töri a  pálcáját nem küldené vissza őket ,akkor a gömb tenné meg helyette. Minden halványul és zuhan, zuhan akár egy rémálomban a mélységekbe ahol nem ér véget a zuhanás, de ennek most mégis van alja, van alja, ott honnan indultak.  Saját „vermébe” tér vissza az erdő melege és szél könnyedsége megszűnik körülöttük a pókokkal és kígyóval együtt. Újra csak a kandallóban lobogó tűz ad fényt és meleget, csak a fa ropogása hallatszódik és hiénaszerű nevetgélés.  

A világos padlón térdepel és liheg összeszorított szemekkel, gyomrának tartalmával küzdelkedve. Oldawan bugyborgó hangja lassan visszarántja a valóságba, kinyitja szemeit és oldalra fordítja a fejét. A férfi nyüszítése és habzó szája a bizonyíték ez a valóság, megtörtént minden mit átéltek ezekben a percekben. A rókára kapja tekintetét, mely űzött vadként csillan rá – Nem, ennek nem így kellett volna működnie. Csak maguk mentek volna a szimpátia mágia álltál elméjébe kapaszkodva, nem teljes testi valóban. Én nekem itt kellett volna maradnom – elejti a gömböt ami messzebbre gurul öblös hangot csorgatva végig fülükbe -Tudta, hogy mire készülünk. Tudta mit akarunk öntől ! Maga  a kapocs hozzá – Odakúszik négykézláb a mágusmesterhez és ölébe vonja fejét, zsebéből keszkenőt vesz elő, letörli kicsorduló nyálát – Csak bábok vagyunk a kezében. Ostoba báboknak néz minket. Rorschach, mondja, hogy felismerte a helyet – Szinte kérlelő a nő hangja, ami még piheg a megpróbáltatástól. Még mindig odavan teljesen és vízhangoznak a szavak a fejében - „ Mert már látlak téged, és tudom, hogy figyelnem kell téged! „-.
Igyekszik félreseperni ezt a problémát, míg meg nem nyugszik, de a vulpe kérdése ezen nem segít. Úgy fest ki lehet borítani még a mágusnőt is. – Hát magának tényleg azon az ostoba vacsorán jár az esze? - Felemeli hangját ami élesen hasít bele a szoba csendjébe - Hogy lehet ennyire önző és ennyire számító, amikor mások élete forog kockán, egy egész nemzeté és országé!!! – Fakad ki – Olyan agyatlan  maga mint egy pár fuszekli , még egy ork is többet használja a fejét mint maga. Jól mondta Oldawan, szégyen a fajára nézve. Semmihez nem ért, szenilis bolhazsák és egyedül azért van még szabadlábon mert kérelmeztem ne vessék rácsok mögé amint megsejtettük magának köze van a paphoz. – Oldawan elfordítja fejét a nő ölében, vihogása nem csendesül, tébolyodott lelke nem nyugszik. Tenyerét Alison a homlokára simítja nyugtatólag -  Ha megmeri fontolni az ajánlatát, ha csak felmerül önben , hogy áldozatot vigyen maga helyett, hogy szabaduljon a pecsétjétől, azonnal likvidálni fogjuk és Istenemre esküszöm ,hogy én fogok magáért eljönni ,hogy beteljesítsem azt. – Csendesül hangja, de éle megmarad, minden egyes szónak nyomatékos ereje van.  Dühe könnyeket csikar arcára, a férfi állapota is okozza a kiborulását, hibázott ,felkészületlenül mentek elibe a papnak. – Maga innentől nekem fog jelenti és nekem fog dolgozni, ha a jelentéséből hiányozni fog bármi is , - megszabadítom a bundájától!! Értve vagyunk? – Könnyes szeme mögül villámok szikráznak a rókaszerzet irányába.

Elveszve a falak között ( Rorschach, Alison és Atroposz???)

Khrone tekintete hidegen villan, mosolya kegyetlenül terül szét az arcán. Felemeli a kezét, és Alison arca felé nyújtja, igaz messze van tőle, nem érné el.
- A pusztulás és születés a világ sorsa, amíg a halandó ember uralja azt. Mily bódító a hús gyönyöre, mily fájdalmas az élet öröme, mily nyugodalmas az elmúlás pillanata! Én vagyok a születendő gyermek. Én vagyok a paraszt, ki a földekre tér. Én vagyok a pap, ki prédikál, és én vagyok az úr, ahogy borát kortyolja. Szelindek vagyok és bárány, lusta macska és bősz oroszlán, alattomos kígyó és szárnyaló sólyom! Ezer arcom közül egy sem ismered fel, mert halandó elméd korlátolt értelme keresi a magyarázatot a megmagyarázhatatlanra, a lényemre, a káoszra! Én vagyok a pusztulás és én vagyok az élet!

Alakja a férfinak mintha megnőne, különös érzékcsalódás, hangja akár a rémítő mennydörgés, s ahogy ujjai begörbülnek, Alison gerincében is kínzó fájdalommal érződnek a csigolyák roppanásai. Küzdhet, ellenállhat, de a végén sikoltva fog térdelni a puha fűben.
- Így kell... térdelni egy isten előtt! Bátorságotok és büszkeségetek a ti gyengeségetek, mert nem látjátok, mikor kell meghajolni, alamuszin hazudni, mikor kell az életetek menteni, s aki nem éli túl, az nem is tud visszavágni sem, a holtak nem állnak bosszút! A holtak csak holtak...

Oldawan mester tébolyodott, habzó szájú kacaja a háttérben hörgő fúlással vegyül, mintha saját nyálában fuldokolna... bár inkább a őrület tengerében, amelybe lelke hánykolódik. Az erdő avarja alatt mocorgás kél, s pókok tucatjai másznak elő, hatalmas, tenyérnyi, szőrös lábú, nagy szemű bestiák, hogy a ruhák nyílásai alatt befurakodjanak, felfussanak a mágusnőn és a róka bundájában egyaránt. Kígyó szisszen Oldawan lábánál, csúszik az avaron feléjük, amott patkány fut el, apró lábai alatt zizegnek a levelek s gallyak.

- Emlékezz, Vulpe! Általam létezel még... és ha én úgy akarom, nem létezel már! Ne bőszíts fel! Hozz nekem egy áldozatot, egyet, aki veled egyenértékű, s add őt nekem a kín és kéj dicsőséges oltárán! Akkor... és csakis akkor, elengedem a lelked! Te pedig, varázslónő... ne keress engem még egyszer! Legyen ez intő példa számodra! Mert már látlak téged, és tudom, hogy figyelnem kell téged! És most... menjetek békével, gyermekeim! Felszabadultan... örömben és bánatban egyenlőn!
Két kezét kitárja a főpap, s hangosan csattan a tenyere a levegőben. Az erdő zuhanni kezd, zuhan és zuhan...

A társaság a csattanásra eszmél, keményen ütődnek a padlónak, mintha csak a plafonról zuhantak volna alá. Álomból riadnak talán, hogy ismét a szobában vannak... s hogy mégsem csak álom volt, mi sem bizonyítja, mint Oldawan mester a padlón, ki habzó szájjal, tébolyodott, összekuszált elmével halkan nyüszít, fehér habot fújva ki száján minden lélegzetvétellel.

//Egy jó mester elméjét némi információért! Használjátok belátással! Immár tudjátok a vulpe megszabadításának módját, és talán azt is, hogy hol keressétek őket, ha a rókakoma okos. Mesélő kiszáll, jó játékot!//

Szavainak határát súrolja az épeszűsége, még látja az előtte ülőket lassan elpilledni és a gyertyák lángjai magasra nyúlnak fel és a következő pillanatban vele együtt fordul meg a világ. Talpa alatt a fénylő jégtükrös márványra zsizsegő falevelek telepszenek és körülötte a szellő is másként jár. Arcát megsimogatja a kinti levegő, leomlottak a falak és a természet öleli körbe. Egy pillanatig hagyja, hogy beszippantsa tudatát és érzékeit a környezetének csodás nyugalma, majd kitágul szeme. Kezébe belemar Oldawan körme is, húzza lefele, igyekszik kiszabadítani kezét, mint gyermek a szülő kezéből, ám nem megy. Kérdések záporozzák meg tudatát. Mit keres itt? Hol van egyáltalán az itt és….OH a felismerés fájdalmas. Kezében megforgatja a kis üveggömböt, amin saját rúnája fénylett fel korábban. Hangok másznak fülébe, morgás és ismeretlen férfihang egyvelege, ami semmi jót nem jelent. Óvatosan fordul meg és riadt pillantást vet Oldawanra és annál dühödtebbet a papra, ahogy találkozik tekintetük. Visszaszorítja a tébolyodott lelkű kezét, nyugtatásnak, már amennyi még tőle kitelik  –  Sokkal inkább te tehetsz a romlásról, mint a róka – Nyögi és lassan még őt is térdre kényszerítené a hatalom, amivel szemben áll, mégis ott a dacossága, amivel, a világgal szemben állt. Hát most sem veszett ki belőle. – El fogsz hullani a seregeddel együtt. Nem vagy te isten –  Közli gyermekies mosolyával ,úgy akárha teljesen biztos volna ebben. Reméli, hogy a róka közben azért megnézi a helyet ahol kikötöttek. Lopva keres távpontokat, hol lehetnek valójában, talán egy másik sík? Meleg van, túlságosan télhez képest…vagy csak újabb hallucinációkeltés, mint ő alkalmazott Rorschachnál?

A duzzogásnak sem helye sem ideje nincsen. Ezt a róka is pontosan tudhatja, nincs már visszaút, amibe beleegyezett az meg fog történni, ha akarja, ha nem. Az engedelmes engedékenység az egyetlen járható út most számára. A sértettség hangjai nem érik el a célozottat, nem izgatják a szavak. Meglehet a korábbi mondandók között a valós érdektelenség is ott lapult, nem veszi emberszámba a humanoidot.  Alison vár egy pár percet türelmet erőltetve magára, de megkapja a mancsot végül. Bőréhez a bunda hozzásimul, új érzés számára, de nem méregeti sokáig, nem most kell tanulmányoznia. Egyszer majd, ha túlélik az egész háborút. – Olyan vacsorát kap majd, amit egy uralkodó is megirigyelne – Ígéri, és pálca ismét felizzik és a róka tappancsához illesztődik. Kellemes csikizés foghatja el a rókát elsőre majd a hideg dér fagyával azonos érzés váltja fel mire a rúna végére ér a nő. Elengedi a mancsot és megfordul, visszamegy az asztalhoz és az előkerült gyertyák kanócát meggyújtja, elhelyezi a kanapé két végén a lábazatnál és még egy utolsó dolgot elővesz a ládából. Tenyerébe veszi, ujjait rászorítja és megköszörüli torkát.
- Engedjék el magukat uraim és élvezzék az utazást – Mosolyog tőle megszokott kedvességgel némi viccelődést belecsempészve. Legörbül arcáról a mosoly, ajkai tovább formálják a szavakat, de ezek már nem a két előtte ülőhöz szólnak. Hangja egy idő után eltompul a fülekben, szemeik nehézkesen lecsukódnak és szívük dobogása lassul, akár az álmodás határán mikor elalszanak.  A két rúna halovány derengésben kapcsolódik egymáshoz és egy harmadik fény is feldereng a nő kezei között.

//Káoszháború//

A kúriába délelőtt érkezik a katona, hogy az üres teremben elhelyezze a papírosokat. Egyet az ajtóra kalapál fel belülről, egyet pedig a pult fölé, jól látható helyre. Ez bizony pecséttel ellátott, aláírt,hivatalos toborzólevél:

"Tudtára adatik minden hazafinak, legyen az bármely rendű vagy rangú!

A birodalomban háború dúl! Ezennel besoroztatik minden hadra köteles anwar férfi, ki 14. életévét betöltötte, s köteles szolgálatra jelentkezni a legközelebbi Milícia-őrháznál! Ki kötelességének nem tesz eleget, az őrjárat kötelességszegésért előállíthatja, s büntetését kiszabhatja, azt végre is hajthatja, mely az anwar törvények szerint 80 botütés vagy 50 korbács!

Tudtára adatik továbbá minden külhoninak, ki a hadakozáshoz ért, hogy a korona megbízásából a milícia mindenkori parancsnokánál tisztes zsoldért szolgálatra jelentkezhet!"

A katona ez után távozik is.