Tengermellék

Hozzászólások sz. : 7 Regisztráció : 2016. Dec. 12.

[d'Vigne birtok - halotti tor]

*Mintha a felbolydult teremben mindenki, s minden összeesküdött volna ellene - még tulajdon nehéz ezüstbrokátos gyászruhája is a vesztét sürgeti, amint makacsul megakad a régi szék faragott lábában, s nem segít ezen az asztalról alázáporozó tányérok, poharak csörömpölése sem. A feje tetejére fordul minden, s a káosz kellős közepén, midőn szinte látja lelki szemei előtt, miként esik neki dühös toportyánként a bosszúálló ifjonc most, hogy szinte felkínálja neki védtelen hátát, elveszett kétségbeesésében felkiált, és megfordulván a fenekére huppan, karjait maga elé emeli.. hogy aztán rácsodálkozzék, mint hajol fölé újdonsült vendége, s fogja fel önnön alkarjával a neki szánt döfést. A kiontott vér láttán a sajátja fagy meg ereiben, amint tudatosodik benne: ő bizony már elkésett volna a mozdulattal, és ha Orsinio nem siet a segítségére, már ledöfték volna. Ösztönösen is a farkas erejéért nyúl magában, ahogyan a halálfélelem végiggyűrűz rajta, ám odalenn a mélyben alig mozdul valami, s az is alighanem csupán a remény szülte csalfa játéka az érzékeknek - akár a frissen levágott végtag, melyet még mindig érezni vél annak néhai tulajdonosa. Amikor pedig rádöbben, hogy mily csupasz és kiszolgáltatott ilyen módon, a rémület egy egészen új formája kezd erőt venni rajta: ez sokkal alattomosabb, lassan kúszik be a szívébe, és hideg borzongással dermeszti azt...hogy később se szálljon tova, ha a közvetlen veszély már el is tűnt. Életösztönei azonban a nagy riadalom ellenére sem mondták még fel a szolgálatot. Megragadja egyik kezével a súlyos szoknyát, s nagyot ránt rajta, hogy kiszabadítsa, majd azonmód igyekszik egyszersmind talpra cihelődni és egy lépést hátrálni - hogy legalább kikerüljön a két férfi közvetlen hatásköréből.*

Hozzászólások sz. : 19 Regisztráció : 2016. Dec. 06.

[d'Vigne birtok- halotti tor]

*A felbérelt étekfogó döfésének lendülete, ha meg is bicsaklik az elzuhanó lánytól és a csörömpölő edényneműtől, mit az az asztalkendővel együtt leránt, de másodjára már kérlelhetetlen pontossággal célozza a lapockák közét, mit a négykézláb távolabbkúszni igyekvő áldozat szinte maga kínál a szúrásra. A vacsora szertartásos mélasága ekkor szilánkokra robban. Fricaatta asztaltársasága a támadásra szinte egy emberként terem talpon, markukban könyöknyi pengék, s gonosz, görbe kagylóbontó kések villannak*
-Vért a véremből senki sem onthat büntetlen! Megfizetsz bitorló szuka!-* bömböli magából kikelten a felvigyázó, s tekintetének villanása felszítja a vele egyivású ,ám eddig morozusan hallagató vendégek bátorságát is. Bősz ordítozás kél a bosszúvágyók és a békítők között, olajat öntve más, régi sérelmek parazsára is. Asztalok borulnak döndülve, tálak csattannak a földön, fegyverek siklanak ki hüvelyükből, s itt-ott felcsendül az egymáson elvásó pengék hangja. Ricasso Scogliera és legényei gyakorlottan törnek át a felbolydult vendégségen, hogy urukat mielőbb kimenekíthessék a forgatagból. A fellobbanó indulatok közepette alig szegeződik néhány szempár a merényre, s hogy az orgyilkos lesújtani készülő tőrét a gróf alkarja akasztja meg. Az elcsúszó penge kézelőstől hasítja végig a kagylóselyem ing ujját, mit vörös virágokban kezd átitatni a Fiore-vér.*

Hozzászólások sz. : 7 Regisztráció : 2016. Dec. 12.

[ d'Vigne birtok - halotti tor ]

*A férfi megmenti a helyzetet, és megfékezi a házigazda szerepében járatlannak bizonyuló leány kezdeményezését, mellyel alighanem hamar a gúny tárgyává válna a rosszindulatú szemek előtt - no, nem mintha jelen pillanatban ez jelentené számára a legnagyobb problémát, hiszen így sem örvend nagy népszerűségnek.. és ezért nem is tud hibáztatni senkit. Az viszont nem kerüli el figyelmét, hogy Orsinio megjegyzésére asztalának egyik-másik vendége mily sebesen korrigál jóízű falatozásán. Úgy tűnik, igen neves ember lehetett atyja barátja, amiért ily nagyon adnak véleményére.
Visszaereszkedik hát székére, s most első ízben a borostyánszín' íriszekben némi érdeklődés csillan át a mélabú fátyolán, amint a Fiore ház fejére pillant. Ez az ember végre hajlandó szóba állni vele.. és a gyászoló tömeg neheztelő köreiben ez igazi balzsamként szolgál a lány sebzett szívére. Vajon hogyan, miként ismerkedtek meg atyjával? Mily régóta fűződik barátság a két család között? Birtokuk merre van? Mesélhetne atyja szokásairól, közösen megélt napjaikról... ám alighogy kiválasztaná első kérdését, mellyel mesélésre unszolhatná vendégét, Orsinio ajtóban maradt embere kiáltása töri meg a csöndet.. és rögtön utána felbolydul a társaság!
Jeges riadalom vesz erőt rajta, ahogyan a vendégsereg egyik férfitagja meztelen pengével ront rá. A váratlan kirohanás annyira megrémíti, hogy az első, s alighanem legfontosabb másodpercekben moccanni se bír, s amikor végre felengednek dermedt tagjai, már alighanem késő - főként, hogy nehéz gyászruhájában aligha bizonyul fürge zsákmánynak, s így hiába löki hátra székét, ahogyan felpattanni próbál róla, a faragott láb alá becsípődik fekete szoknyájának szegélye, s így legföljebb leborulhat az ülőalkalmatosságról, semmint hogy fürgén fölkeljen róla. Szerencsétlenkedő mozdulatát ijedt kiáltás kíséri, s hamarosan némi csörömpölés is vegyülhet a női sikolyba, amint néhány tányér és pohár a földre hull - midőn ösztönösen kapaszkodó után kapó kezének a terítő szegélye szolgáltatott kétesnek bizonyuló fogódzót.*

Hozzászólások sz. : 19 Regisztráció : 2016. Dec. 06.

[A d'Vigne birtok- halotti tor]

*A leány arcát elvereslő zavart látva Fiore ajkán elégedett vigyor árnyéka suhan át, az avatatlan szemlélőnek azonban mindez aligha tűnhet többnek elnéző, halovány mosolynál. Csitítólag teszi kezét az árva vállára*
-Oh gyermekem, félek nem elég erős a gyomrom hozzá, hogy ily fekete órán akár csak egy falatot is lenyelhessek..-*s erre a közel ülő, s a változó szelek fúvására erőst fülelő vendégek némelyike, mintha sietve letenné kanalát.
Ám a lakomaterem félreeső sarkában mintha megsűrűsödne a gyászos félhomály, magába burkolva a vendégek félrehúzódó kicsiny csoportját, kik sötét pillantásokkal méregetik az egybegyűlteket, s tüntető undorral tartózkodnak a vacsorától. Scogliera előtt nem maradt észrevétlen a d'Vigne család hű árendása, Yacopo Fricaatta, ki rajongásig szerette elholt kenyéradóját, s kiről a nép ajka úgy tartja, valójában Mauro d'Vigne nemzett egykoron szépséges anyjának, kit valamely tisztázatlan adósság fejében férje engedett át neki egy éjszakára. Tény volt azonban, hogy Fricaatta süldő kora óta a d'Vigne ház körül nevelkedett, s később a család feje őt tette meg birtoka és bányája felvigyázójának. Az elholt család ugyan Anwarion más vidékéről települt ide, s nem is vették át teljesen a Tengerbirtok lakóinak szokásait, ám az árendás minden ízéig szigetvidéki volt, így Ricasso Scogliera le merte volna fogadni, hogy nem telik el a halotti tor eseménytelenül. Ízesen csettintett nyelvével, ahogy a poharával percek óta játszó Fricaatta-t figyelve beigazolódni látszottak sejtelmei. Az asztalt körül ülők keze lassan ujjasaik alá, csizmájuk szára felé tapogatott. A kristálykehely egyszerre lehullt a férfi ujjai közül, hogy jelt csilingeljen a meghitt gyászmorajba*
-Nagyságos...!-*kiáltotta át Ricasso a termet, ám mire ura feleszmélt, már meztelen pengén csúszott meg a gyertyák fénye*
-Így vesz bosszút a hű fiú! *-az étekfogó siheder, kiről sejteni sem lehetett gyilkos szándékot, rikoltva vetette magát a mit sem sejtő örökösre...*

Hozzászólások sz. : 7 Regisztráció : 2016. Dec. 12.

[A d'Vigne birtok - halotti tor]

*Ólmos lassúsággal vánszorog az idő. A percek, órák végeérhetetlenül nyúlnak, az idő lassan megállni látszik. Talán meg is állt már, s ő magára maradt vendégei között, összezárva önnön gondolataival és hányódó lelkiismeretével. Miután pedig belefáradt saját gondolatainak haragos zúgásába, s józan eszének megóvására sötét csenddel zabolázza meg elméjét, míg mélán piszkálja maga előtt az ételét, egyszer csak azon kapja magát, hogy az unalom kezdi megkörnyékezni az órák óta tartó vacsora okán. A felismerés valósággal arcon üti, s igen elszégyelli magát. Röstelkedését a mindeddig érintetlenül hagyott kupájába rejti inkább, hogy kortyoljon a benne vöröslő meggyborból, mely Anne d'Vigne legkedvesebb itala volt, s el nem mulasztotta volna évről-évre megfőzetni birtokuk meggyfáinak bő terméséből a lassan vidék-szerte elhíresülő, kiváló gyümölcsbort. Ahogy megízleli a fanyar-édes italt, váratlan elevenséggel tolakodik elméjébe az emlékkép: hogyan, s mily büszkeséggel mutatta meg néhai édesanyja birtokuk gyümölcsösét - s aztán mily vádló fájdalommal meredt rá a pince falának tövébe csúszva, saját vérébe fagyva. Amint e gondolattal a pohárban lötykölődő mélybordó italra tekint, hirtelen megundorodva teszi azt vissza inkább az asztalra - ám ekkor felkavarodó gyomráról váratlan esemény vonja el a figyelmét.
Megállnak a falatok a szájakban, a kupák a levegőben. Benn szakad a szó, a lant egy nyekkenéssel hallgat el. Cassidy meglepetten pillant a nem várt érkezőkre. Értetlen pillantását hamar elkapja a frissen érkezett Orsinio Fiore rezzenéstelen tekintete. Kenetteljes köszöntője után aztán legnagyobb meglepetésére - a pillanatnyi dermedt csend lassú felengedése közepette - egyenesen hozzá siet, hogy aztán bizalmasan szóba elegyedjen vele. Vele?! Kivel az egész teremben a leginkább kerüli mindenki a szóváltást? Tanácstalanul pillant körbe egy röpke másodpercre, míg finoman rebbenő kezét a kérges férfikezek közrefogják, ám választ aligha kaphat a hirtelen még elmélyültebben beszélgető és eszegető uraktól és hölgyektől. A lány orcája pirosra gyúl a kedves szavakat kísérő atyai csóktól, melynek gyöngéd kedvessége bizony célt ér, s igen jól esik neki, ám képtelen szabadulni szorongó csodálkozásától.*
- Bizonyára nem hallott akkor szüleim halálának körülményeiről..
*Mire meggondolná, már ki is szaladt a száján a következtetés. Elvégre mi másért volna ily kedves hozzá e férfi, különösen, ha atyja legkedvesebb barátja volt? Ez bizony megmagyarázná a vendégek oly zavart, oly fagyos eltávolodását is a jelenettől. Mégis ki akarná felvilágosítani ezt az embert a szomorú részletektől, ráadásul éppen Cassidy jelenlétében, itt, ennél az asztalnál? S most éppen ő adott ennek hangot! Még csak az hiányzik, hogy botrányba torkolljék a tor!*
- Mármint, úgy értem.. ez nagyon kedves Öntől, köszönöm. Csak.. meglepett *húzná vissza a kezét, erőst zavarba jőve. Úgy tűnik a hatásos belépő meghozta a gyümölcsét, és alaposan összezavarta és megindította a lányt. Mert bizony láthatóan nem tudja, hirtelenjében miként kezelje a kialakult helyzetet: meneküljön inkább ki innét, megfutamodván fellázadt lelkiismerete ostorozásának kínja elől, amiért magában ily megkönnyebbüléssel fogadja, hogy van azért e vidéken még ember, ki nem kárhoztatja, avagy viszolyog tőle... vagy tegye félre lányos zavarát, s inkább intézkedjen? Ez utóbbi mellett dönt.
- Én, ömm.. bizonyára éhes, máris kerítek magának tányért *állna is fel, teljesen megfeledkezve róla, hogy úri körökben aligha illendő az ilyesmi, s éppen nevetség tárgyává készül válni.*

Hozzászólások sz. : 19 Regisztráció : 2016. Dec. 06.

[A d'Vigne birtok- halotti tor]

*A halotti vacsora már javában tart, midőn a halfarkas-címerrel ékes hintó vasgrádicsáról a még mindig kedélyesen göcögő gróf és háznagya végül letoppanhat. Sötét libériába öltözött fullajtárok- muréna mozgású, zátonyelvi legény mind, ujjasuk alatt szökkenni kész pengékkel- nyitják a dísszel terített cinterem ajtaját, sötét tekintettel fojtva a szót minden okvetetlenkedő házicselédbe.*
-Ő méltósága, Orsinio Fiore, a Tengerbirtok grófja…-*dörmögi Harlaus etikett szerint, ám csupán a lakomaterem ajtajából figyelheti zordan az illemre mit sem adó Fiore medvényi hátát. Felködlő bajsejtelmeit csak tetézi a nyomában belépő Ricasso kacsintása, s leereszkedő vállba veregetése, mi alatt térde jócskán meg is roggyan.*
- Lekéstük az előételt, nagyságos…*-szisszenti bajsza alatt a háznagy*-Azt hallottam ez meglehetős illetlenség, nyilván ezért a fagyos hangulat…-*majd somolyogva elkapja a gróf finom halbőr kesztyűjét, mit lecsendesítésére vetett oda neki. A levegőben állva maradt evőeszközöktől, és fennakadt szavaktól beálló csendbe Orsinio gyásztól rezgő hangja szólal oly drámaian, akárha fojtottan figyelő közönség némaságába csendülne a színpadra lépő monológja.*
- Alázatosan kérem az egybegyűltek bocsánatát a kései érkezésért, de oly későn kaptam a hírt…-*s tekintete rezzenéstelen szegeződik az asztalfő mellett ülő örökösre, mi leplezetlen ellentéte megindult hangjának. Tétovázás nélkül a leányhoz siet.*
- Ne teríttess, komám, nem maradunk sokáig..*-vág közben Scogliera a kelletlenül odalépő Harlaus szavába, s vesz el egy pohár karmazsint a szolgáló tálcájáról. Felszaladó szemöldökére aztán a hápogó intéző megtalálja hangját, s fogait csikorgatva int a méla siratójában megakadt lantosnak, ki elszégyellve magát új gyászdalba kezd, megtörvén a kínossá merevedett csendet.*
- Tudom, rövid és keserű ittléte során nem volt alkalmunk találkozni…-*az asztalnál Fiore bizalmasan duruzsolva hajol közelebb a háziasszonyhoz, könnyedén kerítve széket magának*-…de tudnia kell, jó szüleinek halálhíre úgy hasított belém, mintha kedves rokonaimat veszítettem volna el. -*szól, míg vigyázva venné fegyver cserzette markába a leány kezét*- Oly szívbéli barátaim voltak, hogy elveszettnek hitt leányuk meglelésének együtt örvendtem velük, s most, hogy kegyedet magára hagyták, szinte facsarodik belé a keblem. Úgy hiszem, ha én, és hitvesem feküdnénk a ravatalon, ugyanezen szavakat most Mauro mondaná az én árváimnak, így hát engedje meg…*-tekintete fátyolos, hangja elcsukló*- ..hogy felajánljam szolgálataim, s emellé atyai oltalmam kegyednek, bármit hozzon is a szeszélyes jövendő. *Gyengéd homlokcsókjára a társaság mintha mélyebben nézne tányérjába, s figyelne odaadóbban beszélgető társára, csak ne kelljen odapillantania, míg e jelenet véget ne

Hozzászólások sz. : 7 Regisztráció : 2016. Dec. 12.

[d'Vigne birtok]

*Illő félhomály uralkodik a nagyteremben. A szemközti kandallóban a megrakott fákat nem gyújtották meg - nehogy a túlságosan vad és mohó lángok lobogása megharagítsa, vagy éppen elrémissze a ma éjjelre még visszavárt halottak békíteni kívánt szellemeit, s épp így a fellógatott, méretes rézcsillár vastag gyertyái is érintetlenek maradtak a mai alkalomra. A falakon rézveretes gyertyatartókon három-három gyertya szolgál gyönge fénnyel, s a hosszú asztalon is hasonló tartókról pislákol éppen elegendő fény ahhoz, hogy a tort megüljék. A halott család kedvenceit szolgálják fel a csöndesen sürgő-forgó szolgák: mindazt, amit a nagyasszony és a nagyúr a legkedvesebb ételeinek tudott be. Az asztalfő, s a mellette lévő teríték egyértelműen a néhai Mauro és Anne d'Vigne lelkének fogadásául került az asztalra, s a székeket illőn üresen hagyták - ha esetleg a holtak vissza kívánnak tekinteni, s megízlelni kedvenc ételüket, mielőtt végső nyugalomra lelnek. A nagytermet megüli a környékről eljött nemesek halk beszélgetésének duruzsolása, az evőeszközök és tányérok diszkrét csilingelése, a sürgő-forgó, bort töltő és újabb terítéket hozó szolgák cipőinek csöndes surranása. A vendégek felidézik kapcsolataikat a megboldogult családdal, s dicsérőn emlegetik a néhaiak becsületességét - jó emberek, jó szívűek, s mily jó vendéglátók voltak mindig is!
Cassidy feszeng. Noha ő az örökös, a legkevésbé sem érzi magát az asztalfő bal oldalára illőnek. Hallgatja a vendégek történeteit, beszélgetését, ám aligha tud hozzászólni, s még ha eszébe is jutna valamiféle kérdés, feltenni aligha tudja őket: kerülik a tekintetét. Csöndben marad hát, s beletörődve inkább a vacsorájával próbál foglalkozni. A tányérján gőzölgő szarvasérmék barna mártásban, erdei gombával ínycsiklandóak ugyan, az étel tökéletes, a lány azonban valóságos kínszenvedéssel tud csak magába erőltetni egy-egy falatot. A legszívesebben kimenekülne a teremből, ám éjfélig kötelessége itt maradni, és a vendégeivel virrasztani. Csak éjfél után kívánhatnak egymásnak jó éjszakát, hogy aztán a terítéket másnap reggelig az asztalon hagyva elhagyják a termet.

Az udvaron megannyi fogat vesztegel, kocsisaik fázósan összehúzzák magukon köpönyegüket, és csöndesen kortyolgatják a konyháról kapott forralt bort, s mártogatják hozzá a frissen sült kenyeret, kalácsot. Az újabb kocsi érkezésének hangjaira aztán többen is felnéznek, s a batár ajtaján díszelgő címer láttán sokuknak felszalad a szemöldöke. A Fiorék, ide? Ezen a napon? Hiszen a temetésen sem jelentek meg.. rosszallásukat azonban hamar borukba és kenyereikbe fojtják, hiszen egyikük sem vállalná az érkezőkkel a nyílt ellentétet.*

Hozzászólások sz. : 19 Regisztráció : 2016. Dec. 06.

[Sósöböl, a Fiore család kastélya]

*Orsinio Fiore a Szigetvidék grófja kedvtellve szívott keserűn szagló szivarjába. A csonk végén hervadó hamuval egy kicsiny porceláncsészét gyalázott meg, melynek láttán bármely értő fő menten őszre borzadt volna, tekintve, hogy a csésze -mely egykori elődje, Sósöböl hajdani urának összerablott hagyatékából való- majd száz emberöltővel ezelőtt készült, s oly vidékről származott, miről a nagytudású kartográfusok sem tudták biztosan való-e, vagy létezése ködös mese csupán. Újra és újra átolvasta a levelet, mit fondor intézője, Lessandro kapart le sietve, s a hajnali apály előtt érkező futár adott át. Világ életében józan embernek tartotta magát, ám, hogy összerakja az események darabkáit nem kevés idejébe tellt. Eszerint a csekély tehetségű, ám annál zsugoribb szomszéd, d'Vigne borzalmas halált halt frissen meglelt leánya tulajdon kezétől, ki most vagyonának egyedüli örököseként szervezi szülei méltó temetését. Penge tépte ajka hitetlenkedő mosolyra rándult. Így a föld alá tenni azt, ki boldogulásunk egyetlen akadálya, s nem hogy bitót, még uralkodói elismerést is kapni hozzá...Sosem hitte volna, hogy vén feje szégyenére egy fiatal jerke fogja elorozni neve fölül a Tengerbirtok legmegátalkodottabb gazemberének járó babért.
Kurjantására őzszemű cseléd lépett dolgozószobájába, kinek meghagyta, hogy hozassa rendbe rég nem használt gyászöltözetét, hisz -bár idejét sem tudta mikor nyilvánított utoljára részvétet, hogy röhöghetnékét is sikerült elfojtania hozzá- úgy illett, hogy tiszteletét tegye a halotti toron.
Nem mondhatni ugyan, hogy a jószomszédi barátság valaha is fennállott volna közte és Mauro d'Vigne között, ám valamely oknál fogva úgy érezte, ha jobb sorsot nem is, hozzá méltóbb halált érdemelt volna a szerencsétlen ördög. Tán ha irigy dühében az epe emésztette volna el, vagy a tengernek szalad kínjában...
Tudva levő volt, hogy a megboldogult kezdettől fogva gyűlölte a Fiore családot, kiknek a korona szolgálatában szerzett, közelebbről meg nem nevezett, de annál múlhatatlanabb érdemeik okán gyorsan, s meredeken ívelt fel csillaga. Anwarion legfrissebb főnemesi családjának számított, emellett gyorsan tett szert ehhez illő vagyonra, melyhez fogható után a patinásabb nevű, ám szerényebb rangú d'Vigne csak epekedhetett. Nem is mulasztotta el, hogy hangot adjon megvetésének ahol csak tehette, s felemlegesse nagyapáikat, jelesül is, hogy az ősei már akkor birtokot igazgattak, mikor a Fiorék öregapja nem volt különb kikötői torokmetszőnél. Utóbb bevallva a gróf már azt sem titkolta: ahelyett, hogy zengzetesebb nevet vett volna fel, a Fiorét, -mit még zsoldosként viselt- emeltette főnemesi rangra, az acsargó tekintetesnek ezzel is szúrva egyet büszkeségén. Mondani sem kell tehát, hogy bármely szemérmetlen összeget ígért az újsütetű grófi szomszéd a jól fialó rézbányáért cserébe, Mauro d'Vigne hallani sem akart az üzletről. Ám, hogy új örökösre lelt a bánya jövedelme, nem várt alkalmat ejtett Orsinio Fiore ölébe...*

-Fene se tudja...Nem volna-e jobb kivárni, míg elül a leányasszony gyásza, grófom? *Ricasso Scogliera a Fiorék háznagya és a családfő régi fegyvertársa kételkedőn ráncolta homlokát*- Ha én temetném az öregeim, kitépném a nyelvét annak, aki pénzt emleget a ravataluknál. *Láthatólag kényelmetlenül feszengett a fekete brokát felöltőben, mit fiatal szeretője, ki mindinkább kezdett tengerisárkányra hajazni csak hosszas perlekedés árán tudott ráerőltetni. A díszgallér feszítette ugyan gégéjét, de a rájuk váró kínos eseményektől fázott ám csak igazán. A hatlovas hintó másik sarkában ura bámult elmerengve a metszett üveg előtt elrobogó tájba*
-Sosem rontok ajtóstul a házba, kivált ha szepegő árvákat kell vígasztalni...*szólalt meg nagy sokára színtelen hangon*-Mindössze megtesszük azt, ami méltó és mit megkövetel a kegyelet. Aztán a szomszédságra való tekintettel segítő kezet ajánlunk a kisasszonynak és levesszük a válláról a terhet, mit e súlyos vállalkozás róna rá. *Magyarázza megfáradva Ricasso aggodalmaskodásától, mit azóta kellett hallgatnia, hogy elindultak Sósöbölből* - Ha rajtad múlna, vén mészáros, tudom, röhögve vágnád át a megmaradt családtagok torkát is hogy mindenükből kiforgasd őket. De a rang felelősség...Nem tehetünk meg mindent, mire csak kedvünk szottyan...*sóhajt lemondón csóválva meg fejét*-Hidd el, könnyebben nyeli le a kis rima úgy a keserű pirulát, ha azt mézben oldva adjuk a szájába.
-Ha te mondod, méltóságos...*hagyja rá az éltes hadfi beletörődve, hogy mostmár aligha fognak visszafordulni*...de akárhogy is, ha skandallumba csap a dolog, most én védekezem jobbra, mert mióta levetett a ló, alighogy ki bírok támasztani balfelé a daganattól ami a bokámat marjítja. Kurtán támadj csak, inkább sebesítsünk, mint öljünk. Tudod milyen nehéz ebbe a sziklás talajba gödröt kaparni? Bizony szánom szerencsétlen sírásókat amilyen keserű a kenyerük errefelé. Nem hiába mondják, a Szigetvidéken becsületes munkával még senkiből nem lett gazdag ember...
-Ne nézz marhának öreg!- *Szakította félbe rosszul leplezett vigyorral a gróf*- Tudom, hogy nem fog kötélnek állni a lány, de akkor is látnom kell milyen szorosra húzhatom a pányvát a nyaka körül. Hidd el így vagy úgy, de akkor is az én jászlamból eszik majd...Meg aztán- *dobta fel csizmás lábát a szemközti, bársonnyal vont ülésre* -nem árt leporolni a férfiúi bűverőt, hadd lássuk jut-e még nyalásnyi só a vén kecskéknek *vált vigyora egyszeriben önelégülté, hogy aztán összekacagjon a háznaggyal, s elővegyék a sutból a tábori ringyókról, kocsmacselédekről, csalfa asszonyokról és kíváncsi szüzekről szóló régi adomákat míg csak kedélyes hahotától hangos hintajuk be nem gördül a gyászba öltözött d'Vigne birtokra*

Hozzászólások sz. : 7 Regisztráció : 2016. Dec. 12.

[d'Vigne birtok]

*A hegyek mögött alábukó nap vörösre festi az ég alját. Indulnia kell, tudja jól, noha oly nehezen szakad el borús gondolataitól. Hogyan fog ő egy ekkora birtokot vezetni? Hisz nevelőanyja kis kertje is képes volt kifogni rajta annak idején! Mihez kezdjen azzal a sok úrral - grófokkal, bárókkal, kiknek nagy része az incidens végett ráadásul rosszindulattal fordul felé? Azt sem tudja, mi fán terem ezen úri körökben az etikett!? A kétségbeesés lehengerlő erővel rohanja meg, és ő készségesen át is engedi neki a lelkét.
Azt hitte, boldog lehet a fiú oldalán, akit szeretett. Elfogadta magát - a farkas a részévé vált, s harmonikussá varázsolta életét. Mégis, amikor kellett volna újhold idején, hogy megmentse a szerelmét, hiába hívta a fenevadat, nem jött. Szép lehetett volna az életük annak a messzi-messzi városnak a szélén... ám a tolvaj halála után nem volt maradása többé. S most, hogy családja rálelt... miért játszanak vele az égiek? Keserves sóhajjal fordít hátat a néma sírboltoknak, és sétál vissza a kocsihoz, és türelmes szolgáihoz. A vendégek alig pár óra múlva hivatalosak házukba, s bár minden bizonnyal felkészültek már a fogadásukra, neki sem ártana lassan visszatérnie, és rendbe szedni megjelenését.
A batárhoz érve némi tétovázás után megáll az elé fogott fekete lovak előtt, s az egyik orra alá dugja a kezét. Az állat némi tétovázás után beleszagol a lány tenyerébe, majd puha szájával rögvest csemege után kezd tapogatózni. A kedves gesztus keserű epével rohanja meg Cassidyt. Egy héttel ezelőtt a lovak még tébolyodottan tiltakoztak volna a jelenléte ellen. Bár az inkvizítor is tisztának találta vizsgálódása során, mégis makacsul reméli, hogy nem sikerült kitépniük lelkének darabját, lényének egy részét. A farkas őrjöngése szomorúságának okozója, mégis az az űr, amit belül érez, még nagyobb kínnal marja... kegyetlenebbül, akár Cyen elvesztésénél, családjának friss gyászánál is. *
- Asszonyom...?
*Apja hű embere ajtót nyit, diszkréten jelezve: indulniuk kellene már. A lány megcsóválja fejét.*
- Sétálnék hazáig, Harlaus. Van még rá időm.
- Kérem, asszonyom, ne tegye! - a komoly tekintetű intéző nem enged - Az egyszeri nép nem fogadja békével és belátással az ön felmentését. Talán jobban tenné, ha most egy jó ideig sehová sem menne egymagában, még saját birtokán sem, asszonyom!
*A lány egy pillanatra csaknem megjegyzi: tud ő magára vigyázni... ám a szavak kimondatlanul porladnak semmissé hangszálai között. Némi tétovázás után megadóan a batár ajtajához lép, és fekete ruhájának szegélyét ügyetlenül emelve annak belsejébe kapaszkodik. Intézője csatlakozik hozzá, majd sétabotjával megkopogtatja a batár tetejét, s a kocsi zörögve indul útnak, vissza a nemesi kúria irányába.*

Hozzászólások sz. : 19 Regisztráció : 2016. Dec. 06.

[A Tengerbirtok határán, valamely névtelen, országút menti tavernában]

*A gyertyák lángja félősen összerándult, ahogy az asztal felett fojtottan vitatkozók lehelete megborzongatta törékeny fénytestét és riadtában olyan borzalmas árnyakkal mázolta el a napbarnította, borostás arcokat, melyek illőn festették alá az elhangó rémségeket*
-...volt neki, ha mondom! Aztán a nagy viszontlátás örömében felkoncolta az egész családot! A vén tekintetes vérével öntötte fel a pincét, hogy még a falakról is húscafatok csüggöttek. Az úrasszony, aszongyák még vagy egy órát dajkálta a kiomlott beleit az ölében, mielőtt kilehelte a lelkét...
*Erre aztán nagyot hörkent a mégoly sokat látott asztaltársaság is, hogy megsápadt arcuk színét csak újabb korty borral csalhatták vissza. A Szigetvidék népére ugyan Anwarion boldogabbik végein kígyó-békát kiáltottak, azonban a tudat, hogy valaki tulajdon nemzőit gyilkolja le, ráadásul ily kíméletlen, legzsigeribb öszteneik ellen lázadt. Hosszú csend ereszkedett közéjük, mit csak nagy sokára tört meg a borongó dörmögés*
-No, ha ilyen szörnyszülött kölykem volna bíz én is már rég elrekkenteném és az még az istenek szemében sem lehet vétek.
-Dejszen el is takarították az útból! Ám, hogy a tekintetes zsenge fiát tavasszal elvitte a kolera hamar elő is kerítették, azthivén, hogy valami székesvárosi inkvizítor kipurgálhatja belőle a férget, aztán...rajta is veszítettek.
-De hát akkor az a gyilkos szuka ült bele az egész d'Vige vagyonba?! *csattant a hitetlenkedés az asztal felett* Karón kéne száradnia a főtéren, nem hogy rézgrófságot örökölnie! Ki bosszulja meg mindezt, ha a már a királynő haragja sem éri el azt a rühöst?!
-Bizonnyal sokak megfenték már a késeiket a bőrére. Hiába mentette fel a törvényszék, felénk nem szokás hagyni, hogy a vér viszonzatlan kihüljék...
*..szólt a zátonyelviek ősi mondása a bosszúról, mely századok óta írja át és újra nemzedékek sorsát. Erre aztán egyetértőn morgott össze a társaság, s szavaik további folyása újfent beleolvadt a taverna estvéli morajába, de Lessandro Maldanténak, a Fiore család intézőjének elég is volt ennyi. Ugyan vacsora és alvásnyi pihenő reményében tért be a fővárosból hazaféle tartva, ám úgy tűnik olyan hírekkel szolgálhat odahaza, mik egycsapásra elfeledtetik urával, hogy a talúreni túlkínálat miatt harmad annyiért adhattak csak túl a cetolaj korsójáért, mint tavaly ilyenkor. Nem is habozott hát soká, hamar levelet körmölt, s még az este lovas futárnak tömte ki a zsebét ezüsttel és fenyegette meg keserves halállal, ha akár csak egy minutára is megáll, mielőtt a hírrel elérné Sósöblöt*

Hozzászólások sz. : 7 Regisztráció : 2016. Dec. 12.

[Cassidy - immár mint Cassidy d'Vigne]

*Piszkosszürke felhő terít borongós fátylat a komor ősz gyászoló tömegére. Zörgő falevelek kavarognak a hideg, frissen ásott sírok, s a lassan távozásra álló fekete csizmák és női cipők között. Surrogva suhog az ásó alatt a nedves, hideg föld, nincsen már hangja, amikor a sírgödrökbe esik - lassan von puha szemfödelet a végleg békére leltek feje fölött.
Családjukhoz méltó sírboltot fog emeltetni a friss hantok fölé. Nem ismerte soká őket... mégis fájó űrt szakított a haláluk a szívében. Már megrendeltette a végső nyughelyet. A holnapi napon munkához is látnak majd rögvest.. nem sajnálta a fizetséget tőlük. Azt akarja, hogy méltó legyen a hírnevükhöz.. még ha ez vajmi kevés engesztelés is a holtak felé.
Az ő lelkén szárad a vérük. A szent inkvizíció felmentette ugyan tette alól, hisz a szertartás veszedelmeit vállalta a család, s végül sikerrel zajlott Cassidy licantropiájának purgálása... maga az inkvizítori megbízott döfte az ezüst tőrt az előcsalogatott farkasba, s aztán személyesen vizsgálta meg a lányt a rá következő napon - nyomát se lelte a fenevadnak. A lány bocsánatot nyert, az örökség a nevére szállott. Ő ebben azonban mégsem lelhet nyugalmat. Mi a hivatali feloldozást adó okmány, önnön lelkiismeretének vádjaihoz képest? Cyen halála óta nem marta ily kínnal az önvád.
Nem akarta felvállalni az örökségét. Atyja legodaadóbb emberének pirongató szavai vették rá csupán a maradásra - vezeklésül. Mindennél fontosabb volt nekik ez a föld.. legelőik soványak ugyan, termőföldjük gyenge, nagy kereskedelmi értékű terményt, jószágot megtartani nem képes ám erdeik vadban gazdagok, az urak örömmel vették mindig a család meghívását - vadászataikból szerzett trófeáik méltán voltak híresek, de a család szeme fénye mégsem e kiterjedő erdőségek volnának. A hegy az ő igazi kincsük - s annak gyomra. A rézbányát sokan irigyelték tőlük, s atyja soha át nem eresztette területük széléről senki emberfiának családjuk gazdagságának kulcsát, lett légyen az bármilyen ajánlat, vagy fenyegetés. Ha örökös nélkül hagyja a birtokot tiltakozásával... azzal atyja lelkét is megöli. Marad hát.
Halk sóhaj rebbenti meg fekete fátyolának finom csipkéjét. A részvétet nyilvánítók - kik őszintén, kik csupán kötelességből rótták le - hosszú sora lassan végéhez érni látszik, s a lány magára marad a fogadott vigaszokkal. Sorra gördülnek ki a sötét batárok, kocsik, melyek elé az alkalomhoz illőn fekete lovakat fogtak. Alig páran maradtak csupán, s ők sem háborgatják már a birtok csöndesen ácsorgó örökösét. Nincs már oly messze a most hagyományosan meghirdetett halotti tor megülése, a lány mégis úgy áll a hantok előtt, akár ha szoborrá dermedve, maga is emlékül e helyt kívánna maradni. Házának leghűbb szolgái valamivel távolabb, a díszes batár mellett türelmesen várják ki, míg új úrnőjük lerója kegyeletét frissen meglelt, s újfent elveszített családja előtt. *

Tárgy: Tengermellék 2016-11-28, 18:38

Az ország legdélebbi tartománya, mi a melegtengeri partvidéket, s annak száznyi szigetét foglalja magában. A kies táj oly jellemző fehér mészkőszirtjei meredeken szakadnak az azúrkék tengerbe, hátukon dúsan teremnek a pálma és cédrusfélék, bár babérlombú erdeit alaposan megritkította a hajóépítő műhelyek fa-éhsége. Sovány földjei művelésre alig alkalmasak, ám a meleg éghajlatnak köszönhetően gyümölcs-és olajligetei dúsan teremnek, gyakorta bolondítva narancsvirág illattal az arany és zafír színű alkonyatokat. Boraik messze földön híresek, hegyi legelőin főként kecske és juhnyájakkal találkozhat a vidéket járó vándor. A tartomány mély kapcsolatban áll a tengerrel, hisz lakói sorsa ősidőktől a hullámzó kékségtől függ. Ennek megfelelően az itt élők kitűnő hajósok, ácsaik pedig a déli kontinensfél legkiválóbb járműveit készítik. Itt található a királyi Arzenál, minek műhelycsarnokaiban a birodalom hadihajóit építik a már generációk óta pecsétes oklevéllel bíró mesterdinasztiák. Nemesei körében –az általános földhiány miatt- nem számít megvetendőnek a kereskedelem, s a pénzzel való foglalatosság. Szenvedélyre hajlamos lakói birodalom szerte hírhedtek lobbanékony természetükről, fegyverrel kelnek-fekszenek,s nem idegen a bosszú sem. Kiváló tengerészek és ádáz harcosok, így a birodalmi haditengerészet nagyját az ő fiaik teszik ki, habár gyakran szegődnek más tájakra zsoldosnak, mi több kalóznak, hogy eképp egészítsék ki a család jövedelmét. Közösségeik jellemzően nagycsalád, avagy klán alapon szerveződnek, a szokásjogot előrébb tartják, mint bármely írott törvényt. A tartomány főbb városai Szabadrév, Tengermély, valamint a tartományi zászlósúr székhelye Sósöböl.