Erdő

A rom-erődben sűrűn hullott a hó, a munkálatokkal az utolsó vésetek is felkerültek, a cellákba csak úgy áramlottak a szerencsétlen foglyok, hogy fájdalmas nyöszörgésükkel búcsúzzanak az elevenek világától lassan… nagyon lassan. Sora ellenőrizte a védőmágiákat, s minden nap megújíttatta. Nem szerette a váratlan látogatókat, sem pedig a kukucskálókat. Ami itt történik, az itt is marad.

Keményen csapta be sarokkal a hideg teremben a magas tölgyajtót. A kapitányai felpillantottak a terepasztal felett, mely csupa jégkristályokból állt… s mindegyik azonnal kihúzta magát, feszes tartással fonva össze mellkasuk előtt kezeiket. Igaz, a shlaneissar sose követelt tőlük ilyet.

Szótlan sétált az asztal felé, s felemelte kezeit. Az ablakokon havat söpört be a szél, s bár sejtette, hogy rajta kívül mindenki fázik, ennek sem mertek hangot adni. Pedig sosem tiltotta meg.
A varázslathoz koncentráció volt szükséges. Kezei alatt megremegett a levegő, tudata összekapcsolódott Mira tudatával, s az idegen szavak hatására a térképasztal apró egységei helyet változtattak. Mindössze néhány szívdobbanásnyi időt vett igénybe. Igaz, elméjét megterhelte a megannyi információ, de feszes tartásán ez nem látszott meg. Elengedte a beandantét, és figyelme immár a kapitányaira korlátozódott.

- Kezdjük el. Lord Zarakir!
A jelentésre szólított férfi egy anwar lord volt, aki a birodalom rebellis lordjait volt hivatott irányítani. Ambiciózus természet, magas, szálas, élénkvörös hajjal és kellemesen puha szakállal. Maga Aranyosréten tudhatta saját birtokait…

- Legnagyobb megelégedésünkre a lordok kitartóak. 1500 nehéz lovas, 5000 könnyűlovas, amit teljesen felszereltünk. Ehhez jönnek a talpasok, az íjászok és puskások. Bevetésre készek, parancsodra azonnal egyesülnek. A füleim és tőreim a helyükön vannak… Mind bizalmi pozícióban, jeltelen, csupán a magas jutalom reményében.

Sora biccentett, megnézte a pozícióikat a térképen, és intett Alveil Mesternek, hogy vegye át a szót. A boszorkánymester kelletlen szorított rá a kétpengés varázsbot markolatára.
- A Boszorkányok Köre megalakult. Erőinket összegyűjtöttük, és megfelelő mágikus forrásokat gyártottunk. Magam irányítom őket, bár a sámánfajzatokkal meggyűlik a bajunk. Ők a szellemeiket követik. És persze a beandanték se álltak kötélnek, inkább kimaradnának az egészből. Ez viszont cseppet sem gyengít minket. A Kör felemelkedik majd.
Valahogy nem kedvelte a férfit. Talán mert túl negédes volt a modora, mellyel leplezni kívánta a valós természetét… igen tehetségtelenül. Intett, s a következő felszólaló a hegyes fülű Eldaranhir volt. Félelf, természetesen, hisz nem tűrt volna meg az asztalánál egy gőgös elfet.

- Az ellátmány rendben van. A Rablólovagok Testvérisége kisebb összecsapásokkal, de közel hiánytalan szállít le minden fontosabb felszerelést, foglyot, vagy élelmet. Kivéve, mikor a sajátjaink ütnek rajtunk…
A megjegyzés kellően pimasz volt, hogy Sora elvigyorodjon, míg mindenki más inkább sápadni kezdett.

- Igen… egy vulpe és egy kalandor rajtaüt egy tucat banditámon, akiket menekülésre kell rendelnem, hogy a relikvia ne kerüljön a kezükbe. Kellemetlen eset, de ahhoz szerencsére túl ostobák… vagy felületesek voltak, hogy azon tűnődjenek, miért hagyták ott őket, és nyomokat se kerestek. A vulpe árulása sajnálatos, de kiszámítható volt. És mivel jó szolgálatot tett ügyünknek… ohhh de még milyen jót… nos, majd mondunk egy imát tékozló lelkéért.

- Úgy legyen. És most… türelmetlen tudakolom, mikor léphetünk mi is a hadszíntérre? – Lord Zarakir hangjában kellemetlenség vibrált, és elfojtott izgalom.  – Alig várom, hogy Dearmond-dal összecsaphassak.

- Az még várat, és lássuk be, Lord Dearmond elég nagy falat jelenleg. Meg akar vele ütközni szemtől szembe? Akkor elbukjuk az anwar erőinket, mert veszíteni fog. Mondja csak, Zarakir… ugye nem nyúltak a királyi lobogókhoz?

- Hogy? Nem… természetesen…

- Na most… Zarakir… hol vannak a birodalom katonái? – szándékoltan nyújtotta el a kérdést, hogy kiélvezze a kapitány zavarát.

- Khm… a hadszíntereken. A parasztlázadást verik épp le… ohh… Óóóóh! - A férfi tekintetében felismerés csillant, és farkas mosoly húzódott arcára. – Értem.

- Biztos vagyok benne, hogy hagytak védelmet saját birtokaikra is, de… mi történik, ha a megjelenő királyi lobogós seregek nem ellátmányt hoznak… hanem felégetik a magtáraikat, és lemészárolják a parasztjaikat? Ki kell jönniük a váraikból, ha meg akarják védeni a népet, és ha nem jönnek ki… szabad kezet kap az ostromra. Készítsen stratégiát, kik vannak legtávolabb a háború forgatagában a birtokaiktól, kémlelje ki őket, és pusztítsa el a hátországot! Továbbra is várom a híreket, és… mocskolják be a kezeiket, akiknek be kell. Könyékig!

- Ahogy parancsolja!

- Alveil Mester, folytassák a szabotázst! Lepje el a városokat rontás és átok, fertő és borzalom tizedelje a népeket! Adjanak annyi munkát a varázsos papoknak és magisztereknek, hogy vérrel kelljen bemocskolni palástjaikat, hogy reményük maradjon a túlélésre. Egyiknek se lesz már hófehér a lelke ezután, s maguk is lepaktálnak majd önmaguk fertelmes sugalmaival. Mert a fényt követni könnyű. Magasztos és dicsőséges… de mikor meg kell fizetni a hatalom árát, attól csak az igazán elhivatottak nem rettennek!

- Megtapasztalják a kiontott vér erejét! Ezt megígérhetem…

- Eldaranhir… Jöjjenek a foglyok. És továbbra sem szeretnék meglepetéseket. Ha még egyszer valaki kijátssza az őrségeteket, korbácsot kap mindegyik, és magam verem végig az összes embered.

- Mindent látunk… mindent hallunk. Erről bizonyosságot adok.

- Uraim… akkor térjünk rá a legfontosabb teendőnkre. Bemutatom a haditanács új tagjait.

Intésére az ajtó kinyílt, s előbb egy magas, vállas férfi nyomakodott be rajta, aki maga bozontos volt, akár egy medve, s alkatra főleg olybá tetszett, nagyobb darab Soránál is. Mögötte alacsony, szinte véznának tekinthető szikár nő érkezett, csupa ormótlan jelekkel és hegekkel testén.
- Shaktia, a Keleti Vihar. A Viharvarjak parancsnoka. Orowar, a Pöröly, a Véres Lobogó Testvériségének parancsnoka.

- Viharvarjak… Véres Lobogó Testvérisége? – Bár mindenki meglepetten és bizalmatlan méregette a furcsán groteszk párost, csak a Boszorkánymester adott hangot kérdéseinek. – Sosem hallottam e kompániák felől. Kik vagytok hát, és mily módon szolgáljátok ügyünket, hogy rögtön a haditanácsba érkeztek?

S azok ketten előadták, hogy kik ők, s miként szolgálják Shlanees háborúját. És főleg mennyiért… Sora elégedetten figyelte, ahogy a tanácstagok döbbenete és félelmei felolvadnak, s a biztos győzelem kacagtató öröme lesz úrrá rajtuk.

~Amiként megadtad, Uram… akaratodból e világ káoszba fullad. Apró széllökés csak a munkám, apró rezdülés a sziklaszilárd talajon, repedés a rend komor álarcán. De soha ki nem javítható, mely nyomot hagy a szíveken. Dicsőségedre, s hatalmad erősödésre, nézd, mily forgatagot teremtek neked!~

- Uraim… a haditanácsot ezennel berekesztem! Dologra…! Ideje előkészíteni a valódi háborút!